Az „igazi”
Nézem az esőcseppeket, ahogy végigszántják az ablaküveget, és az ablakpárkányon csatlakoznak társaikhoz, majd miniatűr patakként csordogálnak tovább. A virágládában és a virágoskertben óriási cseppek húzzák lefelé az őszi virágok szirmait. A háztetőn híznak a mohapamacsok, és remekül érzik magukat. A kémények is ott füstölögnek magukban. A tócsában köröket rajzolnak a magasból becsapódó cseppek. Az avar sem csörög a lábam alatt, hanem vizes sárga és barna levelek tapadnak rá gumicsizmám talpára és oldalára. A szél befújja az esőcseppeket az esernyőm alá. A hideg szinte bekúszik a bőröm alá is. Fázom, és igyekszem minél előbb visszabújni a meleg szobába.
A szoba melege ilyenkor csábítóan hívogat. Jó nézni a kandallóban játszadozó lángnyelveket, ahogy pirosra színezik a tűzifát. Kandalló híján a radiátorhoz is jólesik odabújni. Megmelegedni.
Az igazi őszről eszembe jutnak a régi idők, mikor még iskolába jártunk. Ilyenkor már korán sötétedik, és este volt már, amikor hazaindultunk. Az őszi esőben ázó falevelek illata keveredett a sült gesztenye illatával, a lámpák fénye megvilágította az esőcseppeket, amelyek varázslatos csillogó táncot jártak. Ez megmelegítette a lelkünket, és szinte már nem is éreztük a bőrünket cserző hideg őszi szelet.
De vajon ez az igazi ősz?
Vagy a deres hajnalok utáni napsütéses, de mégis fázós nappalok? Amikor a fák levelei ezer színben pompáznak, és a csipkebogyó is pirosan csalogat, hogy kosaradba gyűjtsd? Vagy a korán sötétedős, rövidülő nappalok, amikor töklámpást gyújtunk, és már lelkünkbe belopódzik a karácsony szelleme? Vagy az iskolába sietős, este tanulós időszak?
Alighanem mindenkinek mást jelent az ősz. Nekem egy valami jut róla az eszembe, másoknak meg lehet, valami egészen különböző dolog.
Amelyik neked az IGAZI-t jelenti, annak, ha csak rágondolsz, érzed illatát, lehunyt szemmel is látod színeit, álmodban is éled napjait. Mert Te ezt az őszt őrzöd szívedben. Ez csak a tiéd. Vigyázz rá, érezd át, és a tiéd is marad örökre. Az egy. Az igazi.
