Antistatisztikusan...
Nem néztem utána, de nincs is rá szükségem. Környezetemben is nő azon párok száma, akik egyik napról a másikra külön utakra indulnak. Jelenleg mindenki mindennel foglalkozik, de szerintem elég kevesen boncolgatják a valós hátterét a dolognak.
Hogy egy család, élettársi közösség, párkapcsolat működni tudjon, hihetetlenül sok dolognak kell "klappolnia". Már ott kezdődik, hogy egyáltalán létre kell jönnie, el kell jutni ahhoz, hogy megvalósuljon. Sok kapcsolat fut zátonyra, megélhetési gondok, munkahelyhiány, "jóakarók" ügyködése nyomán. Lennie kell ugye a hol, a miből és a kiértnek. Tegyük fel jó esetben, hogy ez megvan. Elkezdődik a fészekrakó stádium, aztán ugye megjelenik a gólya. Jó esetben, jó helyre is érkezvén. Aztán vele együtt megérkezik az első "gond" is. A megszületett gyermek szülei szeme fénye, bővül a család, csak a sok csodálatos "oktatás" nem nagyon szól arról, hogy ezt hogyan éljük meg. Sok anyuka hibát követ el azzal, hogy szinte kizárólag a gyermekkel foglakozik, szinte "benne" veszik el, minden percét ráköltve. Jön a jaj, nem érek rá, hagyjál békén, és az apa - aki, tegyük fel, ugyanúgy imádja csemetéjét - pedig néz, mint tejbepapi a kistányérból.
Tisztázzuk, régen nem volt automata mosógép, nem volt eldobható pelus, se készétel nagyon, mégis az anyák megoldották, pedig akkor is gyerekek vigyorogtak ki a pelusból. Talán meg kéne kérdezni az anyákat anyukák, vagy a dédit. Nem volt gyes, gyed, pár hónap és a csöppség a bölcsiben durmolt. A társ akkor is társ marad, ha közös gyerek születik. Az apák pedig felgyűrhetnék az ingujjat, és nem a megszokott kis dolgaikat csinálnák, hanem segítenének akkor több idő maradna. Egymásra. Itt a kulcs, egymásra.
Több megbecsülésre, több törődésre és több problémamegoldásra volna szükség.
Senkinek nem fog leesni a létező, vagy nem létező gyűrű az ujjáról, ha kiveszi a részét a házimunkából. A sok agyament tanácsot meg érdemes volna elfelejteni, van anyai ösztön is, sok bábagondolat nyomán már a gyerekhez sem mernek nyúlni lassan.
Mondjuk, ez megoldva, egyetértésben és együtt nevelgetve a csemetét. Nincs vége, jön persze más akadály. Kompromisszumok. Kellenek, enélkül nem megy. Meg kéne érteni, hogy valamit, valamiért. Egy család sokkal többet adhat, mint az egyedüllét szabadsága.
Sajnos ha gond van, jön a kiabálás és előjön a napi élet okozta stressz. A megoldás meg ezer honlapon és csodaújságban olvasható. Ha valaki végigolvasná mind, tuti sárgacédulás lenne. A megoldás nem a "csere", vagy épp a "kidobás". Egy család attól család, hogy megoldja a gondjait és nem újakat teremt hozzá.
Aztán persze megjelenik Miszter és Miszisz "Kavarógép". Aki arra szakosodott, hogy a más kapcsolatát tegye tönkre. Mindegy, honnan érkezik, munkahely, barát, pénztáros, vagy parkolóőr. Jön. Ő szingli jobb esetben, rosszabb esetben ezt állítja magáról. Aztán húzza a mézesmadzagot. Vastag bőr van sok nő és férfi arcán, egy működő kapcsolat legyen már TABU! Inkább ők is keressenek párt magunknak, nem belekavarni abba, ami egyébként is nagyon ritka.
Több megbecsülésre, több törődésre és több problémamegoldásra volna szükség. Aki pedig egyedül nevel gyereket, nincs könnyű helyzetben. Miért akarná ezt bárki is? Nem jobb, ha a gondok megoszlanak? Nem jobb valakivel megosztani búnkat és örömünk? Tenni kell érte, ez van.
Még valami. Egy gyereknek a család az otthon, a példakép. Gyerekeink látnak és tanulnak, Tőlünk. Ha ezt látják, miért csodálkozik mindenki, hogy felnőve nem érdekli őket ez az egész? Mert AZT látják, nem működik. Ezen kéne végre elgondolkozni. Mindenkinek.