Segíteni jó
Minden segítség segítség, de az igazán jóleső az, amit nem könnyedén teszünk meg, hanem kellemetlenséggel, lemondással, esetleg plusz erőfeszítéssel is jár. Ez a fajta segítség nem olyan természetes. Vannak, akik erre születnek, hivatásuknak érzik, és teszik minden nap, míg mások nem hagyják magukat kizökkenteni a maguk kis kényelméből, inkább hárítanak, eltolják maguktól a felelősséget, azaz: segítsen más!
Aki segít, az mindig kap is. Nem konkrét viszonzásra gondolok (mivel segítettem, ezt várom cserébe), hanem a belső visszajelzésre (jót tettem, teszek másokkal, akkor jó vagyok), ami bennünket is megszépít, felemel. A szeretet, a másoknak segítés még egészségesebbé is tesz, tehát a jutalom többszörös. Mc Lelland pszichológus „Teréz anya-effektusnak” nevezi a segítő viselkedésnek az immunrendszerre kifejtett pozitív hatását.
Aki segít, az mindig kap is.
A hosszú bevezető után rövid történetet írnék le, a következtetéseket mindenki maga vonja le.
Este fél hét, szól a kaputelefon. Már gyermekeimmel túl voltunk a fürdésen, a vacsora és az esti mese várt ránk. Gázszerelő csenget, szeretne bejutni, mert a szomszéd néni (legyen Zsuzsa néni) nem engedte be. „Tessék várni” – szóltam –, „majd lekísérem, lehet, hogy nehezen ér oda a szobából, majd együtt bekopogunk.”
Gyors tanács a nagyobbik gyerkőcnek, vigyázzon a kisebbikre, mindjárt itt vagyok. Kopogunk, Zsuzsa néni sehol. Aztán hallunk valamit, szuszogást, nehézkes lihegést, elesett, és nem tud felállni, ajtót nyitni. Kértük, hogy dobja ki a levélbedobón a kulcsot, de a biztonsági zárak is rá vannak fordítva. Visszhangos párbeszéd zajlik a lépcsőházban, hallani, hogy a többi lakásban mikrohullámú csilingel, tévé szól. Én közben beszólok a gyerekeknek, kicsit tovább tart a dolog, szóljanak, ha valami baj van.
Tanácstalanok vagyunk, a nénit nehezen hallani, de arra kér bennünket, várjunk, az ajtót ne törjük be. Egyáltalán nem volt megnyugtató, főleg, hogy a fejét ütötte be. Nyílik egy ajtó, Kati, a fiatal szomszéd. Elmesélem a történetet, közben a gázszerelő csendesen távozik, itt már gázszerelés nem lesz, neki a munkaideje is lejárt. Biztosan megörült Katinak, jókor jött, így kevésbé ciki távozni.
Kati telefonál rokonainak, akik a szomszédos lépcsőházban laknak: Zsuzsa néni rosszul lett, kéne egy férfiember, hátha fel kell feszíteni az ajtót. A telefonból érkező első válasz: Zsuzsa néninek van családja, fia, lánya. Kati zavartan, de próbálja az eset sürgető voltát éreztetni (nem tudjuk a család elérhetőségét, Zsuzsa nénit alig hallani), a következő válasz: van gondozója is. Zsuzsa néni eközben próbálkozik felállni, ajtót nyitni, a kukucskálón társalgunk. Közben én két emelet között ingázva tartom szemmel az enyéimet - szerencsére ügyesen egymás mellé kucorodva várnak az ágyban -, illetve Zsuzsa nénit, aki viszont baleset miatt kucorog előszobájában.
Közben Zsuzsa néni erőt gyűjt, azt mondja, becsúszik a nappalijába, ott van kapaszkodó, aminek segítségével talán fel fog tudni állni. Várunk, a kukucskálón keresztül beszélünk hozzá, figyeljük. Kati, újabb telefonváltás, mégis jön a szomszéd lépcsőházból a rokon férfi. Már hárman vagyunk, közben Zsuzsa néni eltűnt az előszobából, nem halljuk, nem látjuk. Feri bácsi (Kati rokona) bekiabál: „Tessék az erkélyajtót kinyitni!” (Új terv: létra, erkély.) Alig hallhatóan érkezik a válasz: „Sikerült!” Nem az erkélyajtót kinyitni, hanem felállni, halljuk, hogy csoszog kifelé.
Újabb ajtó nyílik, a szintén idős, de jobb egészségnek örvendő Róza néni: „Mi ez a zaj?” „Zsuzsa néni elesett” - feleljük aggódva. „Már megint? Nem tudom, mit csinál, a héten már másodszor esik el!” – tudjuk meg Róza nénitől. Szegény Zsuzsa nénit ekkorra már egy kisebb csapat (Kati, Feri bácsi, Róza néni és én) várta, mire kitárta az ajtót. Felém fordult, és őszintén parancsolt rám, hogy én menjek a Picikhez, miért hagytam magukra őmiatta?! Valóban sietnem kellett (több mint egy órát töltöttem a lépcsőházban), de megnyugtató volt látni, hogy nagy baj nincs.
A lépcsőfordulóból hallottam, hogy Feri bácsi azonnali szellőztetést javasolt, háromszor ismételte el, hogy milyen rossz a levegő odabent… Szerettem volna kimenteni Zsuzsa nénit, de nem lehetett. Nagylányom az ajtóban várt: „Anya, Zsuzsa néni jól van?” „Igen, csak pihennie kell.” – feleltem, és közösen elkészítettük a vacsorát. Másnap egy tányér fánkkal becsöngettem, megadtam Zsuzsa néninek a telefonszámomat, és megkértem, hogy ne hagyja bent a zárban a kulcsot. Örültem, hogy jól van, és nem történt nagy baj.