Az emberi mivolt, mi csak volt?
Egy óriási búgócsiga szélén üldögélünk, amit egy óriási kéz pörget eszeveszett tempóban. Két marokkal kapunk bele dolgokba, és mégis üres kézzel távozunk, és napról napra fáradtabbak és fásultabbak vagyunk. Mindennel bombáznak minket, milliónyi új információ ér el minket, amik felett átsiklani is kihívás. Befolyásol minket szinte minden, és változunk általuk. Folyamatosan változik bennünk a világkép, változik a gondolkodás módja, az élethez való viszonyulásunk.
Ami pár évvel ezelőtt sértő és elképzelhetetlen volt, most megszokott és elfogadott lett, de minden részünk nem tud megváltozni, ilyen gyorsan nem tudjuk követni saját magunk, kullogunk saját gondolataink után. Eközben keressük a régi érzéseket, nosztalgiázunk.
Ki tanít minket? Ki most a mester? Mert nagyon sokszor felötlik bennem a gondolat, hogy olyan gondolataim vannak, amelyeket nem is én akartam gondolni, hanem a közösség általánossá váló tettei motiválnak benne. Én nem akarok kútba ugrani, nem akarok olyat követni, amit más könnyelműen elfogad. Minden, ami új, jó is?
Lassan, sőt nem is lassan elveszítjük emberi mivoltunkat, dicstelen követői vagyunk őseinknek. Belénkplántálták, hogy csak a CÉL a fontos. Gázolj el mindent és mindenkit, nem számít, hogy épp magad alatt vágod az ágat, de te fűrészelni akarsz. Ne akarj tükörbe nézni, mert meglátod álarcod mögött azt, aki nem is büszke arra, ahogy épp él. Oly kevés ember nézhet tiszta tekintettel a tükrébe, abba ahol a lelkiismeret tekint vissza rá. Kivetkőznek emberek emberi mivoltjukból, félredobják, mint egy megunt kabátot, mikor pedig bajba kerülnek, segítségért kiáltanak és épp embertársaik "mivoltjában" keresnek segítő szándékot.
Most csukott szemmel szaladunk, azt sem tudva, hogy merre, hogy miért és minek.
Nem kéne engedni, hogy a "mivolt" csak VOLT legyen, ha ezt végigvisszük, ez lesz. Aztán az ember is csak VOLT lesz. Teljesen mindegy, hogy most mire gondolok. Lehet, kalandoznak gondolataim a munkahelyek dzsungeltörvényeit vizslatva, vagy épp családok szeretethiányos és kitartás nélküli szétesése felett. Napi aktualitásként a közelgő választások iszapbirkózása, sárdobálása is megragadhatná tekintetem. De nem.
Mert annyi területen adtuk már fel magunk, hogy lassan nincs mit megvédeni. Ez foglakoztat inkább, ezek csak részei az egésznek, így a végén saját magunk rabszolgáivá válunk, ezernyi helyről kapva és elfogadva a habzsolás és közöny közös dogmáit.
Sok mostani klavatúrapüfölő, virtuális firkász emel szót ezen dolog mellett védőn, akárcsak most én. Egy dolog változott, az idők folyamán. Az, hogy azoknak a száma csökken folyamatosan, akikhez el is jut, és még el is gondolkozik, ne adj Isten, még tenni is fog ezek nyomdokán.
Rengetegen csak elcsépelt gondolatokkal álcázzák valódi érdekük, az érdektelenséget. Igazából nem fejest ugorva kéne mindenbe belemenni, nem eladni kéne magunkat és értékeinket, hanem foggal körömmel védeni azt, ami arra méltó.
Most csukott szemmel szaladunk, azt sem tudva, hogy merre, hogy miért és minek. Ha feladjuk emberi mivoltunk, nagyképűségünknek és harácsolási vágyunknak a következő zárómondattal lehet minket jellemezni. Mi Emberek voltunk, most embertelen a mivoltunk.
Hogy ne így legyen, nem másra kell várni. Minden ember embernek születik, de magán az emberen múlik, marad-e Ember.