Végtelen pillanatok
Az emberek olyan furcsák tudnak lenni. Hajszolják és kergetik azt, amit habzsolni nem is érdemes. Mindeki valami nagy finisben él, mintha kergetnék.
Fuss, fuss. Mindenki ezt mondja, vagy épp szajkózza mindenhol. Valahol legbelül pedig mindenki a végtelenre vágyik. A pillanatokra, amiknek nem szabadna, hogy vége legyen. Igazából bármennyire is száguldunk az életben, ezekért élünk igazán. Mindenki hazudik, hogy jó pörögni, mégis mindenki akkor töltődik fel, ha megáll és épp nem fut. Akkor minek ennyire rohanni? A végtelen nem más, mint egy nyolcas elfektetve, akkor a nagy rohanást is el kéne fektetni egy kicsit.
Nemde?
A végtelen pillanatai mindig ott állnak a küszöbünkön, csak ránk várnak, mikor vesszük észre őket. Hogy mikor? Mikor megállunk egy pillanatra és körbenézünk. Hátunk mögött csak hatalmas porfelhő lebeg elhomályosítva azt, amin keresztülrobogtunk. Jó ez? Jó, hogy észre sem vettük, hogy mennyi minden mellett haladtunk el és mégsem láttuk? Csak sok idő múlva látjuk az elülepedett porfelhő után, hogy hol is jártunk mi, vagy ki mellett nem álltunk meg, holott érdemes lett volna rá.
A pillanat végtelensége csak rajtunk áll.
Hol van a végtelen? Bennünk és velünk, ha meglátjuk. Látni annyi mindenben lehet, egy gyermek mosolyában, egy szálló lepke imbolygó röptében, egy furcsán ránk vetülő napsugárban. Érezni a szél lúdbőröztető simogatását, az orrunkba kéredzkedő virág illatát, vagy a vágyott személlyel elcsattanó első csók ízét. Hallani, hogy valaki szívből fel és ránk nevet, hallani egy galambszárny suhogását, egy szívhez szóló dallam csengését.
Ha ezeket észrevesszük, a végtelen letépi a mutatókat az óránkról, és valahogy kizáródik a külvilág. Ki..., de szinte megszüntetve mindent, ami addig annyira "érdekelt" minket, csak az a pillanat lesz épp minden és végtelen egyszerre. Ezek a pillanatok aztán tárolódnak, és életünk werkfilmjének kockái lesznek.
Mindenki forgat, forgat egy filmet, és csak rajtunk múlik, hogy milyen film lesz, a kritikus pedig mi leszünk, ha elkészültével megnézzük.
Valahol egy ilyen végtelennek tűnő pillanatban egyszerre lesz jelen a múlt, a jelen és a jövő is. Valahogy összeállnak egyetlen képpé, egyetlen érzéssé. Ekkor jövünk rá, hogy valami nagyobb történet szereplői vagyunk, és csak a saját epizód az, amiben főszerepet játszunk. Minden hősnek van egy társa, mert anélkül nem teljes a film, nem teljes a pillanat sem, és a werkfilm vágásakor is hiányoznak majd jelenetek és képek. A végtelen pillanatai, amik a mindennapok igazi értelmét kéne, hogy hordozzák. Vannak pillanatok, amiket megélhetünk örömmel, de végtelennek tűnő pillanat csak akkor látogat meg miket, ha van kivel megosztanunk.
A pillanat végtelensége csak rajtunk áll, hogy hányszor sikerül megállítani az időt. Ha egyedül tesszük, csak monológ leszünk az életünkben. Ha másokkal együtt éljük meg, akkor lesz belőle boldog társasjáték. Csak dönteni kell, de ki szeretne egyedül játszani?