A meglelt idő
Az előző írásomban az eltűnt időről próbáltam összefoglalni a megérzéseimet. Kicsit előbbre hoztam a megírását, hiszen utazni készültem és tudtam, ahova megyek, onnan kicsit bonyolultabb lenne feladni az írást lapzártáig. A szerkesztő tréfásan e-mailben, így indított útnak: "Remélem, nem az eltűnt idő nyomába eredsz:-)", ezt felhívásnak éreztem keringőre, vagy kerengőre, ki tudja és felkutattam, megleltem a soha el nem tűnt, de a mindennapokban eltűnni látszó időt.
Merre jártam, a történet szempontjából mindegy, a lényeg, hogy nem volt internet, nem volt TV és szerencsére - bár üdülőhelyen voltunk - nem volt tömeg sem. Ami volt, az viszont ideális volt ahhoz, hogy fülön csíphessem, ha csak nyolc napra is azt a fránya időt. Nyugalom volt ott, gyönyörű kilátás, a háztól tizenöt méterre a tenger. Kell-e bármi más, nem, de azért én vittem.
Velem volt Kundera Azonossága, és Marquez beszédei, és enyém volt az idő, hogy élvezettel haladjak bennük, hol egyiket, hol másikat a kezembe véve, s ha úgy éreztem néha, hogy hív a tenger, becsuktam őket, belecsobbantam a simogató vízbe, alattam fehér kövek, felettem a kék ég, és átölelt a víz, felemelt, ringatott arról mesélt, hogy valahol messze az a másik énem, amikor kiül az apró tó partjára, ott a piros halakat nézve mindig idevágyik.
Velem volt persze örökös útitársam, a Japán és kínai költők Kosztolányi tolmácsolásában, ezt a bársonyos zöld könyvecskét, mióta megvan, még a pár napos utazásokra is magammal viszem, és minden otthonomtól távol töltött reggelen találok benne valamit, amitől úgy gondolom, érdemes volt elhozni újra.
Az idő mint abszolút mérhető dimenzió nem létezik, csupán a Nap meg a Hold járja különös táncát az égen, csupán a fejünkben van valamiféle idővonalzó, amihez megpróbáljuk napjaink egymásutánját hasonlítani.
A csönd a parton szinte végtelen, még a tenger sem mozog igazán, apró gyengéd hullámokkal nyaldossa a köveket.
Na, és az idő - kérdezheti az olvasó - az merre van? A kérdésre végre egyszerű a válasz: az idő mint abszolút mérhető dimenzió nem létezik, csupán a Nap meg a Hold járja különös táncát az égen, csupán a fejünkben van valamiféle idővonalzó, amihez megpróbáljuk napjaink egymásutánját hasonlítani.
Megjöttem, de nem tudom, mondott-e valaki valamilyen beszédet és valaki mások mit gondolnak erről, nem tudom megegyeztek-e már, akiknek meg kellett egyezni, és nem tudom, kinek mit akasztanak a nyakába a közelgő ünnepen és végre elértem oda, hogy nem is érdekel.
Kiülök a tópartra, és a fehér kövek között fodrozódó aprócska vízben látom a távoli tengert, és tudom, ez már így marad mindörökre.