Paleovízió - avagy egy ősi álom
Amikor az ősasszony kinyitotta szemét, még sötét volt, de már látszott, hogy nincs messze a reggel. Nyújtózkodott még egy kicsit, majd a barlang melletti zuhatagnál kimosta szeméből az álmot. Csontfésűjével megigazította kócos haját, és könnyed léptekkel a közeli erdő felé indult.
Amikor a Nap épphogy kinézett a hegyvonulat mögül, akkor már az ősember is talpon volt. Előbújt barlangja mélyéből, majd a víz felé vette az útját. Nyakán érezte, ahogy a reggeli szellő kellemesen cirógatja napbarnította bőrét.
A vízparton sokáig csak némán állt, tekintete a végtelent pásztázta. Csend volt és nyugalom. Csak a sirályok szárnycsapkodása zavarta meg néha a csendet. A látóhatár szélén alig látható könnyű bárányfelhők gyülekeztek. A víz tündökölve verte vissza az ég kékjét. Az övé volt a tér, és az idő.
Az ősasszonyt az erdő szélén érték utol az ébredő nap sugarai. Arcát a nap felé tartva köszöntötte a reggelt, majd a fák közötti avar közül ehető gombákat gyűjtött állatbőr szatyrába. Visszafelé jövet kihúzott néhány ízletesnek ígérkező gyökeret, és az egyik fáról két pirosló gyümölcsöt is leszedett.
Az ősember lassan végigsétált a parton, a lábnyomait maga után hagyva a sima homokban, és összeszedte a hajnali hullámzás által partra vetett kagylókat. A sziklafalról levett néhány kisebb tarisznyarákot is. Ezután visszaballagott a barlang bejáratához. Közben nagyokat szippantott a kristálytiszta levegőből.
Az ősasszony már a barlang előtt ült, és az esti tüzet élesztette újra. Közösen elővarázsolták a kagylóból az ehető részeket és a többi hozzávalót is felhasználva, a tűz felett elkészítették mennyei eledelüket. Keveset beszéltek, mert szavak nélkül is jól megértették egymást.
A délután szorgos munkával telt. Az ősasszony a barlang falára rajzolta a felkelő napot, és a világ szépségeit, ahogy ő látta. Az ősember pedig ékszert készített a kagylóhéjakból, majd kiakasztotta a barlang bejáratához.
Délutánra esőfelhőket hozott a déli szél, és egy kis zápor zúdult le a magasból. Az esőcseppek halk koppanással porladtak szét a part menti sziklák tetején. Az ősember és az ősasszony a barlangból figyelte az időt.
– Szeretem az esőt – jegyezte meg az ősember, és rámosolygott az ősasszonyra. Egymás szemébe néztek, és önmagukat látták a másikban. Teljes volt az összhang, az emberek, a táj, és a lét között… a pillanat maga volt a tökély…
A táj lassan félhomályba veszett, a viharfelhők már messze jártak, és a nap is nyugovóra tért. Már teljesen besötétedett. A világból nem maradt más, csak a felhőfoszlányok közül leskelődő telihold, a pislákoló tűz, mellette a két összetartozó ember, a csend, és a nyugalom…
… a csendet az ébresztőóra zümmögése szakította félbe.
