Történelmi jelentőségű koszorúzás
2014. július 4-én – aznap, amikor e blog megjelenik – emléktábla-koszorúzás lesz 9 órakor Budapesten a Dohány utcában. S miért ér meg ez egy blogot? Hiszen annyi emléktábla-koszorúzás van országunkban és a határon túl! És miért fontos a múlt emlékezete?
A válasz egyszerű: a nemzet addig nemzet, míg hordozza múltját, identitását, ismeri és megérti a múlt fontos elemeit, kultúrájának gyökereit, ápolja azt a jelenben és beépíti jövőjébe. Talán pontatlanul, de szemléletesen fogalmazva: a nemzet addig nemzet, amíg megőrzi saját kulturális folytonosságát.
A XX. században két diktatúrát és két pusztító világháborút éltünk meg. A két világháborúban aratott a halál, szinte kétszer kiirtva nemzedéknyi fiatalt. Nevük elolvasható a települések központjában a Hősök emlékművén. Számuk – ha összevetjük a települések nagyságával – önmagában is iszonyatos. Pedig fel sincsenek róva a mögötte lévő családi tragédiák, az eltűnt apák hiánya, a családi gazdaságok összeomlása, közösségek kivéreztetése, falvak védtelenné válása.
A két diktatúra külön-külön is halálra szánta a nemzetet: az első a fajelmélet, a második az osztályharc és a proletárinternacionalizmus nevében. Ha Hitler győz, aligha beszélnénk ma nyelvünket. Vagy teljesen elveszítettük volna kultúránkat, beolvadva egy össznémet birodalomba, vagy másodrendű népként szinte rabszolgasorban porlottunk volna el.
Sztálin sem szánt nekünk sokkal jobb sorsot. Hadserege bemutatta valódi arcát, az eltiprás gyakorlatát, s a zabrálást és asszonysikolyokat, milliók kifosztását, meggyalázását. „Vae victis” – Jaj a legyőzötteknek!
Lehet vitatkozni, melyik okozott nagyobb kárt és nagyobb kilátástalanságot. A gyakorlatban a kettő együtt, pontosabban egymás után. Az eredmény meg is látszik nemzetünk állapotán.
De élünk! Iszonyatos idők után is maradtunk, iszonyatos küzdelem árán.
A két világháborúba kényszerpályán sodródtunk bele, neves és névtelen hősök tömegei járultak hozzá, hogy népünk és kultúránk mindennek ellenére fennmaradt.
S a túlélésért folytatott harc ékszerköve volt Koszorús ezredes katonai fellépése, amely nem egy lokális hőstett, hanem egy konkrétan és szimbolikusan is nemzeti, európai, sőt világtörténelmi jelentőségű esemény. Maga Tom Lantos, az Amerikai Egyesült Államok szenátusának Magyarországon született nagytekintélyű tagja, holokauszt-túlélő mondta el a szenátusban, hogy Magyarország volt az egyetlen, ahol fegyverrel védte a hatalom a zsidókat a deportálástól.
Koszorús ezredes természetesen előtte Horthyval egyeztetett, s csak parancsára cselekedhetett. Horthy sírboltjában ma is látható a hálás zsidók feliratú koszorú.
Sajnálatos, bár szerintem inkább szégyenletes, hogy a történelem értelmezése az elmúlt hónapokban és években sokkal inkább volt az aktuálpolitika és a rejtett sanda érdekek martaléka, mintsem a nemzet önismeretének alapköve. A kommunizmus máig túlélő érdekkörei hatalmuk erősítése céljából igyekeznek fenntartani a bűnös nemzet képet idehaza is, de külföldön még inkább. Ezzel próbálják meg elfedni a kommunizmus rémtetteit, bűnbakot képezve a nemzeti oldalból.
Fejlődésünkhöz ezért igen fontos a valódi tényeken alapuló nemzeti önismeret. Tudni kell, hányan és hányan álltak ki életüket kockáztatva az üldözöttekért, de a magyarok által valóban elkövetett kegyetlenkedéseket is ismernünk kell. A történelmi tények feltárása és szilárd ismerete segít abban, hogy a nemzet ismét büszke lehessen önmagára. A két világháborúba kényszerpályán sodródtunk bele, neves és névtelen hősök tömegei járultak hozzá, hogy népünk és kultúránk mindennek ellenére fennmaradt.
Persze tudni kell a bűnökről is, azt megfelelően megértve és helyére téve. És a két reánk kényszerített diktatúra nem ítélhető meg különböző mércével.
Az emléktáblát Hende Csaba honvédelmi miniszter koszorúzza meg. Ott lesz az amerikai és izraeli nagykövet, a 93. éves Horváth János v. parlamenti képviselő és természetesen Hantó Zsuzsa történész-szociológus, a „Koszorús Emlékbizottság” elnöke, aki munkájának eredményeként ez az esemény létrejöhetett s viheti jó hírünket a világba.