Kancaharc
Éled az életed, azt gondolod, hogy nagyjából mindent tudsz magadról. Ha eléd dobnak egy helyzetet, mi a válaszod rá. Ez megnyugtat. Úgy ismered magad, mint egy türelmes, nyugodt, nagy teherbírású megszelídített, békés kis róka. Viseled az életed, s persze élvezed is, s aztán ennek a következményeit ismét viseled. Tudni véled, mi az a hegy, amit meg tudsz mászni, s mi az, aminek neki sem vágsz.
Aztán azt veszed észre, hogy már mászod azt a hegyet, aminek nem látod a csúcsát. El sem mered képzelni, hogy egyszer csak felérsz rá. Valaki lökdös hátulról, meg húznak is felfelé, de a sziklás partszakaszokon olykor elesel, horzsolod magad, visszacsúszol, majd megint kapaszkodsz. S már régen nem az a kis róka vagy, akinek hitted magad.
Ezen a meredeken ugyanis azért indultál el, mert egy k..va ló vagy. Nem ismersz magadra. Ha felül a hátadra a lovasod, megbokrosodsz. Vágtatsz, félsz, le akarod dobni magadról azt az embert, aki olyan dolgokat hozott ki belőled, amiről löveted sem volt. Csak dobognak a patáid, törik magad alatt a követ, aprítják, közben próbálsz feljebb kapaszkodni. Olykor megszelídülsz, s hálás vagy az életnek a helyzetért, azért a magaslatért, ahová eljutottál, aztán pillanatok alatt ismét megvadult ló leszel. Szabályozhatatlan, kiszámíthatatlan.
Nem tudni, hogy végül felérsz-e a tetőre, s hogy melyik úton, s egyáltalán hogyan lehetséges ez. De végül is megtudtuk, a szelíd kis róka mellett bennünk él a megbokrosodott kanca is.