Ególegó
Önarcképek, hitek, képzetek, és egy nagyadag önimádat, ez lenne az egoizmus? Valakinek akkora arca van, hogy a térdéig ér? Senki ne mondja azt, hogy nincs szükség rá, igenis van létjogosultsága, de csak mértékkel, mint oly sok minden. Kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben nagyképűség, és hülyeség, ha nincs.
Kell, kell, hogy legyen önérzete, és egyénszeretete minden embernek. Mert ki saját magát nem becsüli, hogy becsülhetne meg mást, hogy lehetne érték, ha gondolnak rá? Nem kell ezügyben sem a ló túlsó oldalára huppanni, és minden rendben lesz. Az önzés nem azonos az egoizmussal, mert mértékletes önzés nem létezik.
Ha valaki önző, az teljesen azzá válik, nincs benne semmi "egészséges". Lehet szeretni saját magunk, sőt kell is, de mikor már csak az "ÉN" létezik, akkor komoly gond született. Az önzőség testvéreivel, az irigységgel és a mohósággal jár kéz a kézben, átgázolva mindenen és mindenkin.
Egy ember furcsa változáson tud átmenni, mikor az egoizmus átveszi felette a hatalmat. Senki nem születik rá, lehet hogy van önző gén, de az ember élethelyzete, és felfogása alakítja ki ezt az ellenszenves viselkedést. Az ember ilyenkor észre sem veszi, hogy egyre mélyebbre süllyed ebben az ingoványban, és ha felé nyúlnak kezek segítő szándékkal, szóval, akkor ezeket a kezeket vadul löki el magától. Szomorú lejtő az, amin elindul lefelé, magányos út, és a teljes magány a vége.
Ezen emberek fel sem fogják, mi történik velük ott, csak néha csodálkoznak el azon, hogy állapotuk miért nem természetes mások számára...
Ők is építkeznek, pici legókat raknak egymásra, és ezek a legódarabok pénzből, hatalomból, féltékenységből, fösvénységből állnak. Szobrot emelnek magukban saját maguknak, és istenként imádják maguk, legtöbbször a tükör válik a legjobb "barátjukká", és kancsalodott szemük azt látja, amit látni szeretne elméjük.
E furcsa lelki átalakulást egy nagyobb nyeremény, vagy egy örökség, akár egy nagyon jól fizető munka is kiválthatja egyszerű emberekből. A kegyetlen közöny állandó lakójává válik arcukon, és olyan tettekre sarkallja őket, amilyeneket egy emberséges bolygólakó sosem tenne meg. Ezek a tettek nem méltóak egy emberhez, mert olyat tettetnek vele, amivel először a környezetét teszi tönkre, megkeseríti családja és rokonai életét, majd lassú, aprólékos munkával el is marja őket maga mellől. Megszűnik minden más személyes névmás, és csak egy marad... az ÉN...
Az önző embernek is van egy barátja, csak őt a tükörben tudja viszontlátni...
Az önző embernek is van egy barátja, csak őt a tükörben tudja viszontlátni... Mindent magának akar, semmi és senki nem állhat az útjába, mert a könyörtelenné vált ember gonoszabbá vált, és hogy célját elérje, bármire képessé teszi magát. Csel, intrika és más eszközök segítségével megszerzi azt, amire joga sem volna, és önelégült mosoly ül ki arcára. A legnagyobb gond az, hogy ez csak egy pillanatig elégíti ki étvágyát, és az ÉN mellett megjelenik egy új szó... a MÉG.
Miután mindenkit elmart maga mellől, és teljes magányban éli "boldog" napjait, mert ugye nem kell senkivel megosztoznia, a sors bosszulja meg rajta azokat a sérelmeket, miket Ő okozott embertársainak. Ezeket az embereket sosem érdekli a szeretet és a megértés, de életük alkonyán fucsa érzés kerülgeti őket.
Nem, nem bánják még, amit tettek, csak nem értik, hogy miért fordul el mindenki tőlük. Életük végén van egy pillanat, mikor bánják, amit cselekedtek, és könnyeik azért csorognak, mert pontosan tudják, hogy nem tudják visszacsinálni, mert erre ember nem képes. Magányosan és bűneik bocsánata nélkül hagyják itt porhüvelyüket, és könnycseppeket egyetlen angyal sem számol értük.
Mikor nem osztod meg azt, mi neked van, és átlépsz azon, aki előtted bajba jutott, a lelkiismereteden is átlépsz? Senki nem mondja azt, hogy javaid szórd szét, de tégy jót emberekkel, mert mikor nem leszel már, azok az emberek fognak Rád gondolni... jó szívvel. Ha adsz jót és jól, megőriz az emlékezet.
