A városi rigó
A napokban korán kellett a város utcáit járnom, várakoznom kellett, és toporgás helyett korai sétába kezdtem. A város még csak ébredezett, az utcákat még nem lepték el a dolgukra siető emberek. Nem volt reggeli csúcs, sem autóból, sem emberből, csak a koránkelők szállingóztak a szélrózsa minden irányából. Emberek, kik munkájuk, vagy épp korai utazásuk révén vettek részt a hajnali mozgolódásban. A panelek felé vetettem tekintetem, és mindegyik egy csillogó dobozhoz hasonlóan világosodott ki az emberek ébredése nyomán. A potya kelés és várakozás miatti reggeli dühöcském elfüstölgött, mint a reggeli pára, mert a rengeteg fa és a virágok sok szigete kárpótolt. A levegő friss volt, lélegzetvételkor kissé csípősen telt...
Lassú sétám során nem zavartam senkit, nem kellett az emberek között átslisszanni, udvariasan előre engedni, vagy épp a zebra előtt azon izgulni, hogy a túloldalról elinduló idős férfi átér-e... De mégis felzavartam egy koránkelőt. Egy feketerigópár rebbent arrább lépteim zajára, és rögtön ismerős dallammal kezdték köszönteni a reggelt. Megálltam a kis tollas jószágokban gyönyörködni, és elgondolkodtam. Itt vannak, élnek közöttünk egész évben, de sok dolgot nem kérnek tőlünk. Nem kérnek lakhatási támagatást, nekik nincs soha fészekrakó program, nem vadásznak akciós termékeket a multiknál.
Közben pedig mennyi mindent adnak, bohóckodó ugrálásuk, ősszel az avarforgatásuk még a legmorcosabb arcról is mosolyt csal elő. Közvetlenségük és kiváncsiságuk okán közelebb jöttek megfigyelni a megfigyelőt, és emiatt kölcsönösen felmértük egymást, a hím fenemód nagy érdeklődést mutatott sajtos stanglim iránt, és ebbéli érdeklődését kielégítendő törtem egy kis darabot neki, leejtve magam elé.
Ahogy ezek a kis városlakók alkalmazkodnak hozzánk, úgy nekünk is alkamazkodni kéne egymáshoz.
Kis tollas barátom könnyed rebbenéssel ott termett, és a zsákmánnyal a szájában visszarepült a várakozó tojóhoz egy kis csőrösreggelire. A telefonom csengése vetett véget a reggelinek, és a párocska a közeli lámpás zebra felé indult. A legnagyobb megrökönyödésemre, a már működő lámpáknál megálltak, és csak mikor a lámpa zöldre váltott akkor laviroztak át az úttesten a repülés helyett választva a gyalogos közlekedést.
Városi rigók a javából, és nem létező kalapom megemeltem magamban az alkalmazkodás két kis bajnoka előtt, közben arra gondolva, hogy nekünk is volna mit tanulni tőlük. Egy élhető, élettel teli város lakóiként nem kéne szemetelni, nem kéne kocsmában nőket verni, nem kéne más vérén élősködni. Ahogy ezek a kis városlakók alkalmazkodnak hozzánk, úgy nekünk is alkamazkodni kéne egymáshoz.
Sóhajtottam és felvettem egy üres ásványvizes flakont és a kukába hajítottam, majd lépteim sietősre vettem, mert a nap kezdetét vette. Nem szeretve is szeretem a reggelt, mert csak rajtam múlik, mit kezdek a mai nappal, de a nap a reggellel keződik, és egy mosollyal, és a városi rigók késztettek rá ma először, és remélem nem utoljára.