Hogy mennek dolgaink?
A dal szerint jól van dolga a mostani huszárnak. Ez, ha belegondolunk, bizonyosan igaz, hiszen akinek pénze és ideje van az efféle hagyományőrzésre manapság, annak sok baja nem lehet. Kartácstűzzel, osztrák lovasság támadásával sem kell szembenézniük. Legfeljebb a kíváncsi ovisok vagy kisiskolások stresszelik őket, ha feltesznek néhány naiv kérdést a huszárlétre vonatkozóan. Szóval jól megy a dolguk, meghívják őket ide-oda, meg is kínálják ezzel, azzal, mi bajuk lehet. Na, itt azért most abbahagyom ezt, mert ez a blog nem arról íródik, hogy a huszárokat, vagy más hagyományőrzőket megbántson.
Nem, inkább arról, hogy az átlag népességnek miként megy a dolga. Megvallhatjuk, nem megy valami jól. A munkanélkülieknek azért nem, mert nincs munkából származó jövedelmük. A dolgozó nagy többségnek azért nem megy jól, mert a minimálbér, amiért általában többet dolgoznak a törvényes munkaidőnél, nem igazán nyújt lehetőséget másra, csak az egyik napról a másikra élésre. A viszonylag jól kereső rétegeknek meg azért nem megy jól, mert elhitték, hogy a nálunk magasnak számító jövedelem alap lehet egy magasabb életnívóra is, így belevágtak valamilyen deviza alapon finanszírozott ingatlanprojektbe.
Azóta kiderült az átlag feletti jövedelem sem elegendő az árfolyamváltozások és egyéb manipulációk kivédésére. Mielőtt még valaki azt mondaná, úgy kell nekik, minek vágtak bele, ilyet egyébként igen okos baloldali közgazdászok is mondanak néha, konstatáljuk a tényt, hogy az MSZP 2 milliárdos adóssága is svájci frank alapú hitelből származik, és ezek a lúzerek akartak itten országot vezetni, na ja. Hagyjuk is ezt, mert nem ez a téma.
A téma, az, hogy az unió tagországaként mitől vagyunk ennyire csórók. Szerintem egyrészt attól, hogy a 90-ben átvett 20 milliárdos, figyelem, szintén devizahitel azóta szépen felduzzadt a kamatok és az árfolyam változása által, közben a tartozás sokszorosát képező állami vagyon eladásra került és a bevételeiből nem az adósságot törlesztettük, hanem ki tudja, valójában mit is tettünk vele? Na, nem mi, mi csak áttételesen, hanem az általunk megbízottak.
Még létezik a rabszolgaság, talán éppen ezért a tudatalatti mélyén megbúvó felismerésen alapult Izaura sikere a képernyőn.
A másik probléma velünk, hogy hajlandók vagyunk elhinni, hogy kegy, ha munkát kapunk, pedig nem az. Igazából ez egy oda-vissza kölcsönös érdekeken alapuló együttműködés alapesetben, ám ez nálunk valamiért nem működik.
Itt jutottunk el a nem csak anyagiakban, hanem erkölcsiekben és szemléletben történő eladósodáshoz, nevezzük így a jelenséget, melynek következtében nem vagyunk képesek felismerni saját érdekeinket, és nem vagyunk képesek érvényesíteni sem azokat.
Gondoljunk csak az üzemanyagárakra, ezeket mindenki természetesnek veszi, és vagy fogcsikorgatva kifizeti, vagy megválik az eszköztől, mely ezeket az anyagokat igényli, ahelyett, hogy kinyilvánítaná: ez a helyzet nem tetszik neki.
Ma Európa közepén furcsa kimondani, de még létezik a rabszolgaság, talán éppen ezért a tudatalatti mélyén megbúvó felismerésen alapult Izaura sikere a képernyőn.
Rabok voltunk mostanáig - mondta Petőfi, és azok is maradtunk, mondhatjuk mi több mint százötven év múltán. Ám ez a rabság jelenlegi állapotában kilátástalanul örökösnek ígérkezik, ugyanis a felszínen mást látunk, a nyilvánosság viszonylagos szabadsága például az, hogy ez az írás is megjelenik, olvasható, lájkolható, azt az érzést kelti, mintha szabadok lennénk, ám ez a szabadság naponta véget ér, a pénztárgépeknél. „A sírt hol nemzet süllyed el”… szavalhatnánk, de nem, már elsüllyedt, mert elsüllyedtünk népként és nem támadunk már fel soha, legfeljebb néhányan egyénileg kitörni látszunk ebből a mély gödörből.
Van-e mégis kiút? Természetesen nincs. Már csak azt kell megkérdeznünk: baj-e, hogy nincs? A válasz: nem baj. A mamutok is kihaltak, a kardfogú tigrisek is, a világ jól elvan nélkülük már jó ideje, és láthatólag nélkülünk is elvan, persze még leszopogatja a csontjainkat, aztán majd más után néz, ha már végleg nem leszünk. Ez van, nem lehet mindenki huszár.