Az örök szerelem
Éppen egy hete kezdtem el újraolvasni a Száz év magányt. Nem jutottam vele sokra még, mert tervem, hogy az egészet a tó partján olvasom végig, az időjárás okán akadályoztatva volt. 70 oldal után jött a hír: az alkotó Márquez nincs többé. Ám kezemben a könyv éppen olyan elevenen burjánzó volt, mint megírásakor.
Magáról a könyvről nincs mit írnom, annyit és annyian elemezték, próbálták megfejteni a titkát, hogy én megelégszem a saját rövid mondatos verziómmal, miszerint nincs titok, ha csak az első mondat nem az: "Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe." Aki ebből a mondatból képes egy nemzedékeken átívelő ál-családregényt előhívni, az mindent tud az emberről, mint társas lényről, és az emberről, mint magányos entitásról.
Másik kedvencem a Szerelem a kolera idején. Nagy kedvenc, ám valószínűleg én, a nagy újraolvasó mégsem olvasom újra soha. A miértre egyszerű a válasz, a könyv az első mondattól: „Ez történt most is: ha keserűmandula-illatot érzett, mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt.” a befejezésig: „A kapitány Fermina Dazára nézett, és látta, hogy szempilláján itt-ott már dér csillog. Aztán Fiorentino Arizára nézett. Látta ezt a töretlen akaratot, ezt a rendíthetetlen szerelmet, és átfutott agyán az a késői és döbbenetes felismerés, hogy nem annyira a halál, mint inkább az élet határtalan.
- És mit gondol, meddig fogunk még így föl-alá hajókázni ezen a kurva folyón? - kérdezte.
Fiorentino Arizának ötvenhárom éve, hét hónapja és tizenegy napja meg volt rá a válasza.
- Amíg csak élünk – mondta.”
Nos, e két mondat közt áradó, gördülő 400 oldal maga volt számomra a megigazulás, a nem keresett, mégis megtalált felismerés. Olyan volt nekem ez a könyv, mint az első szerelem, megismételhetetlen és megmagyarázhatatlan.
Hagyjuk is most Márquezt tovább lebegni az örökkévalóság felé és fedjük fel inkább az örök rejtélyt.
Hagyjuk is most Márquezt tovább lebegni az örökkévalóság felé és fedjük fel inkább az örök rejtélyt, a jól elrendezett szavak mágiájában megbúvó végtelen erőt és bölcsességet, az egyetlent, ami szívünk folyamatos változásainak, eltűnő és újra ébredő vágyakozásainak, kétségeinek és megújuló reménykedéseinek hátterében áll, a megnevezhetőség és kimondhatóság misztériumát. Azt az erőt, amely lehetővé teszi, ha merjük használni, hogy újra és újra megfogalmazzuk, és ez által megértsük a velünk néha titokzatosan történő, ám soha nem utolérhetetlen végzetet.
A jól összeválogatott szavak afféle gyöngyfüzérként csillognak e végzet nyakában, és ha a saját magunk által, vagy a nekünk mások által felfűzött gyöngyökre pillantunk, megérezhetjük, hogy az élet valóban örök, hogy a húsvéti feltámadás misztériuma is ebből táplálkozik, a végtelennek szánt szavakból, a soha nem kopó bizonyosságból.
Ebből a bizonyosságból támadunk fel minden reggel és leszünk a Föld új, ám régen ismerős lakói, ebből a bizonyosságból zuhanunk az álmok által újra fogalmazott rövidke feledésbe.
Vagyunk, kimondott, leírt, s elsuttogott szavaink által létezünk.