Gábriel arkangyal össztűz alatt
Hónapok óta nagy a csatazaj Gábriel arkangyal körül, aki a Szabadság téren állna, megtámadva egy sastól, a német birodalmi sastól. Az emlékművet videó prezentációkból már láttam. Nem tudom, szeretni fogom-e. Majd a helyszínen megnézem és eldöntöm, mit gondoljak esztétikailag.
Az elvet, hogy Magyarország német megszállásának pillanatát emlékmű jelezze, messzemenően helyeslem. Súlyos, sorsdöntő, sorsrontó pillanat volt! A magyarság egészére nézve, személyesen családomra nézve, és az addig a napig a túlélésben, és e hazában joggal reménykedő magyar és menekült zsidók részére különösen.
Végképpen nem értettem – legalábbis első pillanatokban – mitől és miért volt Zoltai Gusztáv MAZSIHISZ-ügyvezető és intézménye negatív hozzáállása, negatív reakciója. Felhívtam kifejezetten nemzeti oldali és viszonylag jól pozícionált zsidó ismerősömet: Mondd! Te érted ezt? Hiszen azért számotokra még sokkal nagyobb tragédia volt a német megszállás. Nekünk sem kicsiny.
Nagyapám, korábbi külügyminiszter a Gestapo letartóztatására számított, apámnak a németek leszerelték és elvitték gazdasága felszerelését, s a németek a magyar nemzeti vezetőréteg egészére jelentettek fenyegetést, s persze közvetlenül a nemzetre is!
1944. március 20-án hajnali 4 órakor megérkezett Eichmann, a Német Birodalom zsidók megsemmisítésére specializált vezetője, 80 „ezügyben szakértő” emberével. Mondd! Akkor ez az emlékmű nem fejezi ki az addig reményben élő zsidóság sorsrontó pillanatát?
Ne tőlem kérdezd - volt a válasz! Én sem értem! De nézd meg a neten a „másik oldal” reakcióját, mert bőven akad. No, megnéztem! Az akkor még főguru Zoltai Gusztáv, egykori munkásőrtiszt valamit hebegett és habogott arról, hogy micsoda súlyos bűn összemosni az áldozatokat a bűnösökkel és tettesekkel.
Ha így lenne, akár egyet is értenék! Csak hát Magyarország volt az egyetlen, ahol sok százezer hazai és menekült zsidó Európában viszonylagos biztonságban és a túlélés reményében várhatta a hitleri birodalom végnapjait. Igen nehéz sora volt a nemzetnek, ezen belül sokkal nehezebb a zsidó származásúaknak! De a túlélés reménye 1944. március 19-ig számukra szinte csak ebben az országban maradt. Tom Lantos az USA szenátusában elmondott beszédében jelentette ki, hogy Magyarország volt az egyetlen Európában, mely fegyverrel lépett fel a zsidók érdekében.
Mélyen hiszem, hogy ez az emlékmű az egész magyarság tragikus sorsrontó eseményére emlékeztet, s különösen a nemzetben akkor még oly mélyen integrált zsidó nemzettársainknak!
S miért e hörgés? (Bár fülünknek nem szokatlan!)
Magyarország volt az egyetlen, ahol sok százezer hazai és menekült zsidó Európában viszonylagos biztonságban és a túlélés reményében várhatta a hitleri birodalom végnapjait.
Megnéztem a „másik oldalt”. Zoltai és más kommentátorok szinte üres szlogenekkel indokolták: „Mert összemossa az áldozatokat az üldözőkkel” .
Ugyan! Legyünk konkrétak: ki azonosult ennek az országnak 1944-ben keresztény őseiktől rég eltávolodott, extrémen alacsony végzettségű szadista dunaparti gyilkosaival? Ekkor már egy ország reszketett, részben a szovjet birodalom pusztító, később százezer asszonyt és leányt meggyalázó katonáitól, másrészt a németek minden magyar értéket kifosztó végvonaglásától
S kioktat minket egy volt munkásőrtiszt?
Állok a kérdések elébe, s már álltam elébe e nemzet felelősségének tisztázásához! Országunknak és népünknek igencsak szüksége van a múlt tisztázására!
De ami Gábriel és a sas szobra és szimbolikája körül zajlik, az az egykori a sztálini moszkovita harcosok, bolsevik szubkultúrák, egy gazdaságilag és politikailag összedőlt marxi-sztálini-kádári alapokon nyugvó felépítmény, egy magát dúsgazdaggá zsebelt szűk hatalmi elit végvonaglása, önmentése.
Groteszk ma éppen az, hogy Schiffer és Török Zsolt az MSZP szóvivője szinte szinkronban támadják Konrád Györgyöt, „kinek szűk baráti köre, ha beleszól a politikába, abból csak kudarc lesz”.
Magánvéleményem meg az, hogy ameddig a még a magyar kommunistákat is eltipró egykori sztálinisták klánjai határozzák meg azt az országot, addig baloldal nem, de ország is nehezen lesz.
A Gábriel arkangyalra lecsapó német birodalmi sas szimbolikája egy nemzetsors döntő pillanatáé. S ez éppen az akkor még nemzetünk integráns részét képező zsidóság kiemelt tragédiája. Melyben persze bőven szenvedtek keresztény családok, s nemzet egésze is.
De Gábriel és megtámadójának szobra valószínűleg azoknak a csőrét bántja, kik e nemzetnek maguk és apáik is héjája voltak.
Sokadszor ismétlem: ellentét nem a magyar keresztények és zsidók között van, hanem a posztbolsevik internacionalisták és a nemzeti oldal között. Errefelé meg nemcsak keresztények lakozunk és gondolkodunk!
Írva Pészáh és Húsvét idején