Aranka néni a lépcsőházból
Egy lakóközösségben úgy élni, hogy az a ház minden lakójának megfeleljen, nem egyszerű, már-már lehetetlen. Ha korán érünk haza, akkor korábban kezdünk el zajongani, ha későn, akkor lépteink zaja felveri a szomszédságot. A késő esti mosás és szombat esti házibulik ellen a lakóközösség egyetlen (najóóó, nem) tagja emelheti fel a hangját, mert a házmester nénik hatalma megtörhetetlen.
Ha ráérnék, biztos egész nap azon aggódnék, hogy mikor állít be Aranka néni dühösen, csapzott hajjal és hátravetett köténnyel, kikérve a társasház, az építészek, a járókelők és a leendő lakosok nevében is az ajtó előtt ferdén heverő lábtörlő elhelyezkedését. Várnám, mikor él panasszal a postaláda miatt, amit valami rejtélyes oknál fogva nem sikerül negyedóránként ellenőrizni, és sajnos a reklámújságokat sem őrzöm kellőképpen becsben.
Összeszorult torokkal vártam a végzetes ítéletet.
Aranka néni felülmúlta a várakozásaimat, és fél év alatt egyetlen egyszer sem csengetett be hozzám. Éreztem szétáradni a testemben a nyugalmat, már-már büszke voltam arra, hogy mindent a több oldalas lakóközösségi szabályzat szerint csinálok, de akkor szólt a csengő. Összeszorult torokkal vártam a végzetes ítéletet, de ez hamar lazult, ugyanis Aranka néni kezében egy tál almás pitével állt az ajtómban.
Kávét kért, szomorú tekintetemre panaszkodott, biztos sok a munka Dórika, és mielőtt még válaszolhattam volna, elmesélte az újonnan született unokák világrajövetelét, megmutatta a többi gyerkőc fotóját, majd halaszthatatlan teendőire hivatkozva sietősen távozott.
Elégedett mosollyal csuktam be az ajtót, amikor utánam szólt: „azt is megírod, Dórika?”