Hogy ki is vagyok... kivagyok...
Hogy blogíró lennék? Ez kicsit túlzás, néhány hete elkezdtem valamit, mit nevezhetünk blognak is, naplónak, tákolmánynak. Egy biztos, szívből, s nem színből teszem. Nem fogok követni sablonokat,
kliséket, és ajánlásokat. Arról fogok írni nektek, ami engem is érdekel, mert egy vagyok közületek. Egy ember, ki napi probélmákkal küzd. Köztetek élem napjaim, együtt nevetek és sírok veletek.
Miért lett Suttogó Gabriel?
Mert vannak dolgok, amiket nem lehet kiabálva elétek tárni, mert manapság mindenki kiabál és
szinte ordít arcunkba, és már fel sem figyelünk rá... A suttogásra figyelni kell, mert hogy halld és értsd, el kell csendesítened magad ahhoz, hogy meghallj...
Engem.
Szekérderéknyi könyv lapjait olvasva mindig ki tudtam lépni a napi gondok tengeréből, és mióta írok, ugyanez az érzés fog el. Különleges emberek bíztattak abban, hogy tegyem meg. Mert hittek bennem.
A suttogásra figyelni kell, mert hogy halld és értsd, el kell csendesítened magad ahhoz, hogy meghallj...
Hogy hogyan fogok írni?
Kicsit ironikusan, szarkasztikusan, hülyén, kedvesen, viccesen, szomorúan, boldogan. Úgy... amilyen ÉN vagyok. Egy közületek, név és arc nélkül, mert a gondolataim nem láthatóak akkor sem, ha tudjátok, hogyan nézek ki, vagy hogy mi a nevem.
Lehet, elsétáltál már mellettem, vagy épp szemembe néztél, de nem tudod, ki vagyok... Beszéltél velem, nevettél vagy sírtál, ki tudja? Nem kell ahhoz arcom látnod, hogy tudd, mire gondolok. Értékeink belül vannak, nem érdekel, milyen a ruhád, a sminked, van-e nyakkendőd...
Időnként - na jó, sokszor - leszek agyament, képtelen ötletek, vicces, megtörtént esetek hírvivője. Néha csapongani fogok, álmokat osztok meg veled. Védelmezője, kis lovagja leszek azon dolgoknak, amik épp mostanában sivatagosodnak el... bennünk.
Most pedig egy gyemekkori történet rólam, hogy mosolyaitok számát eggyel növeljük...
A filmben táboroztak korombeliek egy kis Duna-szigeten... Tábortüzet raktak... Szalonnát sütöttek... Á, mondom, nekem jó buli lesz... Szalonnánk van... Tüzet meg rakok. Én, botor csemete! Már megint mire vetemedtél? Megközelítettem az "éléskamrát", hol mi szem-száj ingerének lakóhelye vagyon. Szalonna... hmmm.
MEGSÜTÖM!!!
Elővettem a vágódeszkát, és összes séftudományomat is vele együtt, persze a "legkisebb" kés került kezeim közé... A szalonna meg úgy viselkedett, mint a legvirgoncabb halacska!
Csúszkált, csapott és mászkált, én meg tátogtam a dühtől, hogy egy rohadt szeletet nem tudok vágni már! Megoldottam... Hoztam be kalapácsot meg százasszeget... Na, most szökj meg te piszok... Keresztre feszítettem vágyam tárgyát és a bárd meg a húskloffoló segítségével három "szeletet" vágtam. A szelet fogalma persze kérdőjeles, ennek megfelelően kicsit kanyargós és csámpás lett, de nekem megfelelt.
Kenyeret a már bevált módon szeleteltem... A rutin meg az évek, ugye... Következő lépés, ugye, nyársat kéne faragni. A mai napig él az a mogyoróbokor, amiről eme eszközt beszereztem. Ehhez egy kézifűrész, egy kisbalta, meg a konyhakés segítségét hívtam. A bokor nem adtam magát könnyen, párszor pofonvágott, de engem nem tudott tervemtől eltéríteni, öldöklő harc árán megszereztem, amit akartam.
Hozzáteszem, eddigre már kacsóimon négy ragtapasz világított fehéren, mert - ugye - nem voltam rest véremet hullatni a nemes cél érdekében. Faragtam és hegyeztem... VICI, mert természetesen a győzelem éltet, sikerrel jártam.
Fontos momentum következett... A TŰZ!!!
Gyakorló piromániásként kerestem az alkalmas helyet, és megfelelő éghető anyagokat. Jóatyám által kaszált fűre, jobban mondva szénaboglyára esett tekintetem. Heuréka!!! Előhoztam egy kis széket, gyufát, kis asztalt... Elhelyezkedtem. Átmentem Old Firehand-be.
Mindig egy marokkal téptem a boglyából és kezdetét vette a SÜTÉS... A szalonnákat feltűztem egyszerre a nyársra, és lógattam a tűz felett, vittem kérget, kevés fát is, de a széna egyszerűbb volt. A szalonna súlya meg nehezebb, mint ahogy én feltételeztem! Többször landolt a "tűzben", mint kellett volna, ennek megfelelően, pernyés és kormos lett. Ez nem zavart, csepegtettem kenyérre, gatyára bőven. Póló nem volt rajtam, mert épp "kánikula volt" és tűzgyújtási tilalom.
Falatoztam épp "főztömet", mikor szirénákat hallottam. Nem foglakoztam vele, ettem. Csak a kiabálásra figyeltem fel, és fülig kormos szájjal, melyből kilógott a szalonna, megfordultam.
Nos... Tűzoltók, rendőrök és mentők nézték ifjonci működésem elszőrnyülködve. Meg egy szigorú szempár... Édesanyámé. Maradjunk annyiban, hogy nem dicsértek meg, az összes tűzgyújtó eszköz el lett zárva, nem is tudom, miért? Apropó... A nyelvem fekete volt egy hétig...
Mosolyogtatok... Helyes...