Csomagom jött Párizsból
(Vannak kapcsolatok, amik csak akkor működnek, ha folyamatosan, napi szinten karbantartjuk őket. Telefonálunk, e-mailezünk, és a személyes kontaktus segítségével megteremtjük a kettőnk privát, személyes kapcsolatát. Azonban akadnak olyan kapcsolatok, amelyekben tér és idő egyszerre tesznek meg minden tőlük telhetőt azért, hogy ellehetetlenítsék az érintkezést. Úgy tűnik, sikertelenül.)
Csomagom jött Párizsból. Egészen nagy, bár a maga nemében mégis kicsi, de erős, mint a gyros a Deákon. Törekvő, igyekvő, néha szublimál, majd újra feltűnik a lakás különböző pontjain. Viccesen kacag, majd komolyan mesél a párizsi és antwerpeni prostituáltak hívogató kacajáról, és a kék lámpás negyedekről. Reggelre hattyút hajtogat az ágyamra, tó lesz, hosszú, kék határ, a keretem. Kér, meséljek sokat. Az este már a pincében ér minket, cigarettafüst és bor leng körül mindent, szavaim édesek lesznek és szelídek.
Másnap már megint új nap, mutogatom az életem, mintha én magam is tudnám, mi az. A következő mondat már az, amikor három befejezett és korrektúrázott cikk után fáradtan, de kíváncsian ülünk a bőrkanapén, sör, és a mondat, ami kétségbe vonja, hogy F. ismerősei közül nem én posztolok a legtöbbet. A talán-igazak a nőkről, a kocsmatörténetek, a megszokott és az ismeretlen orgánum. Két utcával arrébb majdnem eszünk egy pizzát - majdnem. Magas-mély, ezt gondolom róla, de nem mondom ki, és úgy mutatom be neki: a lány Párizsból. Bonjour, je m’app… jönne a válasz, de megint az az éles kacaj, majdnem, mint az éjjeli pillangóké, majdnem olyan éles, olyan harsány.
Nincs álom, nincs éjszaka, nincs nappal, perceink vannak, talán néhány óra, amire aligha lehetünk büszkék. Egybefolyó percek, papírra írt telefonszámok, becsengetős lakásturkálók és olcsó bor, na ezek mind vannak. És ami legközelebb lesz, az telefonhang, recsegés, hullámok és morajlás.
Csomagom jött Párizsból. Vissza kell küldenem.
