Én vagyok
Aki elvállalja egy blog írását, az bizonyosan exhibicionista, legalább annyira, hogy meg meri osztani azokat az érzéseket, amik benne vannak, azokat a gondolatokat, amik foglalkoztatják. Amikor ezt a blogot elkezdtem írni, tudtam, hogy fogok beszélni a saját, megélt történéseimről, de többnyire igyekeztem nem magammal megtölteni ezt a tartalmat.
Most azonban két órája ülök a gép előtt, és semmi, de tényleg, komolyan semmi nem jut eszembe, amiről írhatnék, ami közügy, és nem az exhibicionista író énem. Születésnapom lesz a napokban, aminek hatására minden időmet a - szerencsére még csak alig létező - ráncaim utáni kereséssel töltöm. December közepén hat ősz hajszálat találtam a fejem búbján, amiket gondosan, és természetesen azonnal eltávolítottam. Azóta azt a területet inkább nem nézegetem…
Az idő múlására leginkább az ad tanúbizonyságot, hogy anyukám egy nappal később született, mint én. Így minden évben két számjegy áll a tortán (amit persze nem mondhatok el, egy nőtől nem illik megkérdezni a korát).
Minden évben meghallgathatom a mesét a februári napról, amikor szakadó hóesésben a világra jöttem. Minden évben a családi ebéden készítünk egy fotót anyukámmal, amin ketten fújjuk a tortát.
Most éppen három hang hív oldalról és faggatnak: hol találnak poharat, kenhetnek-e még zsíros kenyeret, és hova tettem a bort. Éppen ünnepelünk, és egy kicsit remélem, hogy ez az este nem rólam fog szólni, és nem én leszek a középpontban. Pont emiatt kenem fél kézzel a kenyeret, a másik kezemmel pedig gépelem a heti blogot.
És ez megint rólam szólt, és ebben megint én vagyok a középpontban, én, én, én. Ezt kell megköszönnöm a szüleimnek, hogy lehetek én. Hogy vagyok.
Köszönöm.
