Fél pár zokni nyomában - a vendégmarasztaló kutya esete
Történt egyszer, vagyis azóta többször is, hogy az ember olyan hirtelen akar megszabadulni a ruhájától. Teszi ezt azért, mert kedve van, mert akarja, mert kívánja. Ilyenkor ugye nem nagyon figyelünk a részletekre, hogy mit, hova. S amikor tombol a vihar, az sem jut el a tudatunkig, hogy ezek a ruhadarabok merre repkednek, süllyednek, mennek, gyűrődnek.
S köztük feltűnik-e egy kiskutya, hogy az néha odasandít-e, s hogy elfoglalja-e magát különböző dolgok rendezgetésével. S amikor aztán lecsendesedik minden, s addig húzza az ember a másik ölelését, hogy aztán rohanás a vége, egyszer csak kiderül, hogy nincs meg egy fél pár zokni. S ez a jobbik eset…
Mikor már átforgattuk az összes ruhát ötször, vele együtt az ágyneműtartót is, az agyam leghátsó szegletéből lopózik be a gondolat, hogy a kutya. Ő is létezik. S minthogy szeret gyűjtögetni, a gyanú egyre inkább ráterelődik. S mikor rákérdezek, egyértelműen sandít, szuszmákol, szűköl, szégyenlősködik. És tádááám. A kis rejtekhelyén meglelhető a zokni is.
Nem rossz trükk. S teljesen magától találta ki. Nem kellett idomítani. Ilyen az, amikor tudja a kutyus, hogy mi, ki kell a gazdinak. Persze ez csak akkor működik jó hatékonysággal, ha nem megy a busz, a vonat, nem hajt az óramutató. Akkor ugyanis előfordul, hogy fél pár zoknival kell belebújni a csizmába…
