Méltó emlékezés, vagy csatazaj?
Ez évben emlékeznek meg világszerte mintegy 6 milliónyi zsidó elpusztításáról. Az emlékezés monumentális rendezvényekkel zajlik, számomra kérdés, őszinte és méltó-e a főhajtás? Budapesten - úgy tűnik - majdnem az volt. Aztán Rétvári Bence államtitkár elkötelezett, ráadásul jól pozícionált ortodox zsidó ismerősöm szerint igen hiteles beszédet tartott. Aztán berohant egy huszonéves és több percen keresztül – és programon kívül – számon kérte az államtitkártól, hogyan kerülhet a Szabadság térre a tervezett szobor.
Az, hogy ilyen - azt hiszem egyértelműen provokáció - létrejön, számomra egy választási időszakban, bármilyen sajnálatos, de szinte természetes. (Ha-Ha! - utalnék egy baloldali provo diákszervezetre) De az egyébként oly jól őrzött zsidó objektumokban miért nem érkezett meg a kiemelt rendezvényen egy ügyeletes, vagy éppen felálló tiltakozó? Sőt még tapsot is hallottam a váratlan beszéd után. Nekem bizony itt sok kérdés marad!
Számomra egy ilyen rendezvény nem a külsőségekről, hanem a bensőségességről szól. Az elmélyedés egy pillanata, elgondolkodás múltról, felelősségről és szenvedésekről. S bár nem reménykedem a mai időkben, de akár lehetne a megtisztulás folyamatának kezdete is. Annak a meggyújtott gyertyának fényében magam is szentelnék néhány pillanatot elgondolkodni a világégés, az üldöztetések, a nemzetirtás(ok) súlyos bűneiről és áldozatairól. S vittem már Krakkóban, lengyel zsidó barátom útmutatása szerint, nem gyertyát, de egy gondosan kiválasztott követ, a krakkói zsidó temető táblái elé. Egyszerűen emlékezés és tiszteletadás. Múltról, jelenről, s furcsa módon jövőről is.
Tudom, a zsidó-keresztény, és egyáltalán vallásközi viszonylatom egyedi. Kitelepítésben 4-6 éves kölökként szinte egyetlen támaszunk volt az Isten. Kasziba tanyáról 2x9 km-t oda-vissza gyalogolva Polgár templomáig, az oltárig, az Oltáriszentségig. Mai fejjel tudom, hogy a kitelepítettek 10-15%-a zsidó hitben született. Én csak annyit tudtam „Budapestről kitiltott család” gyermekeként, hogy Fuchs Leó bácsi hetente kétszer meglátogatott minket Visegrádon. A Barabás villában évente megtartott kitelepítettek konferenciáján pedig szinte feltűnő volt, milyen nyíltsággal beszélgettek egymással zsidó és keresztény leszármazottak – a közös múlt jegyében.
De jó neked, hogy annyi unokatestvéred van! Nekem egy se jött haza Auschwitzból!
Rákosi, a Mátyás marxista elvek és osztályharc jegyében ítélt, ölt és elhurcoltatott. Mellesleg a „Proletárforradalom” vezetői, és a „felszabadulás” utáni diktatúra Moszkvából hazatért és sztálinista vezetőinek ősei döntően nem keresztény hitben születtek. Ettől még először a szociáldemokratákat hurcolták először Recskre, a kétszázból állítólag a fele, tehát száz zsidó volt. Akárcsak Faludy György, a költő, e korszak krónikása. A jog és vagyonvesztésre kirívó és ismert példa, hogy Fletó ma is egy kitelepített zsidó nagypolgár elrablott házában él.
Ami a megemlékezés évét illeti. Sajnos különböző kérdéskörök rontják el annak méltóságát. Súlyos történelmünk tisztázása bizony még nagyrészt várat magára. Míg Horthy a nürnbergi számonkérésen csak tanúként szerepelt, nem láttak indokot perbe fogására, még Sztálin sem, addig ma a zsidók pusztulását sokan az ő számlájára kívánják írni. Csakhogy a ma élő magyar zsidók nagy számban annak köszönhetik életüket, hogy Koszorús ezredes, a pilisi erdőkben elrejtett elit páncélos hadosztály vezetője éppen Horthy kormányzóval egyeztetve – a német megszállás időszaka alatt! – kockázatos hadműveletben szétverte a nyilas puccsot, megmentve a gettó lakóit, mintegy 250 000 zsidót.
Bár mindezt Tom Lantos magyar származású, Auschwitzt túlélt zsidó elmondta az USA szenátusában, ez nem zavarja bizonyos magyar balliberális csoportokat, hogy idehaza és külföldön állandóan a magyar antiszemitizmusról és Horthy náci szimpátiájáról nyilatkozzanak. Horthy szoros kapcsolatrendszerében, de ismereteim szerint kártyapartnerei közt is számos zsidó volt található, s a háború után zsidó pénzemberek biztosítottak neki ellátást. Kriptájában ma is ott van a „hálás zsidók” koszorúja.
De hát régi a kommunista elv, az nem baj, hogy valami hazugság, de minél többet mondjuk, annál hihető inkább, „igazsággá” válik. A baloldali oly látványos és hihető „Összefogás”-hoz pedig igen kellenek az érvek, s még inkább a lejáratások. Az, hogy ennek levét az egész nemzet issza meg, aztán meg végképp nem érdekes (nekik). Akárcsak a Jobbiknak az antiszemitázást külföld felé oly mértékben igaznak látszató zsidózásai. Vajon hány százmilliárd forint kárt okoztak az Európa Parlamentben a nemzetellenes MSZP-s kiszólások, a Jobbik és a Gárda showműsorai?
És mit tehetünk mi?
Azt, hogy gondolkodunk, megfontoltan cselekszünk, és amikor kell, meghajtjuk fejünk, de sosem a gerincünk. Most éppen egy megemlékezés zajlik, százezreket hurcoltak el, kik sohasem térhettek vissza. Egy beszélgetés során két évtizede döbbenten ért egy mondat „De jó neked, hogy annyi unokatestvéred van! Nekem egy se jött haza Auschwitzból!” S egy másik jó ismerősöm még évekkel ezelőtt is kereste féltestvérét az interneten, hátha megmenekült. És hány százezer magyar – zsidó és keresztény – siratta apját, bátyját, gyermekét a Don- kanyar, Auschwitz és Újvidék pokla után!
De jó lenne végre a provokációk átkaitól mentes béke és csendes emlékezés!