Nagytakarítás
Talán tíz éve, hogy másképp csinálom: én így készülök a télre. Persze, hétről-hétre rendet rakok, egy napom csak erre megy el, de azért mindig marad el valami. Minden zugot nem lehet kisúrolni, minden pókhálót leszedni, minden bútor alá bemászni, minden ablakot lesikálni. Van, amikor csak a „papok táncolhatnak”.
Módszeresen a pincénél kezdem, aztán majd haladok felfelé: földszint, nappali, dolgozó majd a felső szinten a hálószobák, stb. Általában a nap végére a feléig érek, most is így számoltam.
De már a pincében megtorpantam. Nem tudom, hogy élte túl a tavalyi és az azelőtti rendrakást, de túlélte és itt néz velem szemben a gitárom. Tizenhárom évesen egészen Nagykanizsáig mentünk érte a nagyapámmal, mert kitaláltam, hogy a zongorázás mellett gitározni is akarok, hiszen éppen akkor szerettem bele George Harrisonba és a Beatlesbe. Persze, nem lettem gitárvirtuóz, de valahogyan mindig elkísért ez a szerelem, és vittem magammal a házasságomba, költözött velem a két előző lakásunkba, majd otthonra lelt velem már húsz éve ezek között a falak között. Száműztem szegényt a pincébe, mint annyi más tanúját is az életemnek. És most, mintha valami titkos összeesküvést szervezne ellenem, hirtelen a többiek is előbukkannak vele együtt. A régi napszemüvegem az egyik polcról szinte kihívóan provokálja, hogy újra lássam tizennyolc éves önmagam a balatoni strandon, és égesse a bőrömet annak a fekete fiúnak a pillantása. A szekrény tetején pedig mit keres a micimackós úszógumi, amit még Annának vettünk a nagyatádi strandon? Érdekes, hogy a tükröt a falról levettem, pedig mennyire szerettem, hogy olyan lakájos lett tőle a pince… de túl szükségtelen volt egy idő után, és nem is hiányzik már. Az úszógumi azt hiszem, hiányozna, és a napszemüveg és a gitár is.
Hiszen mindennek oka van, és minden jelent valamit.
Mint ez az idei őszi nagytakarítás is. A gitár és Micimackó juttatja eszembe, amiről mostanában elfeledkeztem: hogy nem csak a lakásomból kell időről időre kidobálni a fölösleget, hanem a lelkemből is. Le kell tudni ülni, és rendet kell rakni, szembe kell nézni a fontossal és a haszontalannal. Mérleget kell vonni, és meg kell tudni válni attól, ami már szükségtelen, ami nem emel tovább, csak visszahúz. Akkor is, ha ez nem túl kellemes. De meg kell őrizni mindazt, ami nem hagyja elfelejteni a valamikori álmokat. Mert a „mögöttem annyi, előttem mennyi” kérdését és igazságát egyre fojtogatóbbá teszi az Idő.
Már a dolgozóban pakolom a könyveimet, tárva nyitott ablak mellett. A plafonig érő könyvespolcon felülre kerülnek a régi egyetemi jegyzetek idejemúlt információikkal, alájuk a gimnáziumi kötelező olvasmányok, ismeretterjesztők, majd az unokámnak jól jönnek. A lexikonokat az Internet száműzi létramagasságba. Karnyújtásnyira Szabó Magda Abigélje, amit évente újraolvasok, Shakespeare és a többiek: életem sok-sok fontos könyve.
Portalanítok, átrendezek a valódi és a lelkem könyvespolcán.
Aztán becsukom az ablakot és élvezem a friss levegőt.
