Évtizedeken átívelő szerelmek
Valamiért nem enged magából az az érzés. Hiába találtál magadnak párt, lettél felnőtt, születtek gyerekeid. Ott van a kis szívzugodban. Olykor pihen, lesben áll, aztán rendszeresen előbújik és kérdéseket tesz fel. Főleg mikor már annyira elbújt, hogy azt hiszed, már nincs is. Na, akkor támad, váratlanul, kopogtatás nélkül. Eléd áll, és az arcodba bámul, nem ismeri az intim szférát.
És akkor itt a kérdés: megéri láncot hordani hosszú évekig, évtizedekig? Miért nem lépsz túl rajta? Hagyd már, régen volt…Már úgy sem érdekled… Így, a kisördög.
De ez olyan, mint amikor mindig ugyanazokkal a számokkal lottózol, s aztán már nem mersz más számot megtenni, mert mi van, ha pont most húzzák ki a régieket. Egyszóval örök remény, és reménytelenség.
Miért írok erről? Mert létezik. Csak az én környezetemben tudok jó néhány olyan kapcsolatot, amely több mint egy évtizede, vagy épp harminc éve nyitott mondat. Az egyiknek szép vége lett félig-meddig, 20 év után. Szerelem van és boldogság, kis szépséghibákkal.
De a többire még mindig nincs megoldás. Csak a mi van ha, mi lesz ha, mi lett volna ha. És fáradnak a hősszerelmeseim. Mert elkezdtek mérlegelni. Ami jogos, de mindennek a halála. Mert akkor „ki viszi át a szerelmet”? Ami azért nem múlt el, mert megoldásra vár. Valahogy, mindegy hogy. Mert különben a kérdőjel örökre ott marad.
Tartsatok ki! Ha már eddig. Vigyétek át! Bennetek minden reményem, mert tudnom kell, hogy létezik és megéri.