Nicsak, Ki beszél? …Zsombor!
Megérkeztem! Végre, itt vagyok, tudom, hogy már nagyon vártatok. Most, hogy már egy hetes lettem, elmondhatom, hogy én is nagyon örülök Nektek. Nagyon jó fej anyuka és apuka vagytok, bár nem igazán értem, hogy miért van a szemetekben sokszor tanácstalanság és aggódás.
Mert ugye, aggódni, nekem van okom.
Először is, bennem még nagyon közeli az élmény, ami kilenc hónapig a melegség, a boldog úszkálás volt, és össze tudom hasonlítani azzal, ami itt kint van. Na jó, nem annyira vacak, de azért küszködni kell a kajáért, meg itt van az a fránya kaki dolog is, ami csak akkor jön, ha előtte valami manó összehúzza a pocakomat. Már kezdek hozzászokni.
De mindezek ellenére muszáj volt már kijönnöm, mert nagyon kíváncsi voltam. Kíváncsi voltam Rátok, akik kilenc hónapig annyi mindent meséltetek nekem arról, hogy majd milyen lesz idekint, meg hogy mennyire vártok. Hát gondoltam, ne várjatok már tovább. Aztán, amikor egy hete reggel azt mondta valaki, közvetlenül a fülem mellett, jó hangosan, hogy még egy hetet várunk kismama, na akkor gondoltam, hogy a saját kezembe veszem ezt a dolgot. Persze, még egy hetet, ezen a szűk helyen! Már megfordulni sem volt helyem, a nyújtózkodás is nehezen ment, pedig pár héttel ezelőtt még milyen könnyű volt. Igaz, hallottam, hogy erre te néha felszisszentél anyukám, de nem fájhatott nagyon, mert mindig megsimogattad hol a sarkamat, hol a buksimat. És hallottam, hogy azt mondod: az én erős ficánkolós kisfiam.
Szóval fiú vagyok. Még nem tudom, mi is ez pontosan, de lehet, hogy a pisilés körül lehet a magyarázat, mert ma reggel azt mondtad, hogy a lányok nem pisilik magukat szembe.
Na, az első napnál tartottam éjjel, amikor már egyáltalán nem tudtam megmozdulni a pocakodban, kopogtattam, hogy: hahó, ki akarok jönni!
Utaztunk már sokat autóban, de apa most egy kicsit gyorsabban vezetett. Na nem mintha féltem volna, mert mindig azt hallottam odabentről, hogy apa mindent megold. Biztos így is lesz majd, de a macerát nem tudta megoldani, ami azután következett: hirtelen lett nagyon világos, ez sem tetszett, meg az sem, hogy valami irdatlan nagy micsodával szivattyúzták az orromat meg matattak a számban, csoda ha sírtam? De érdekes módon ennek mindenki örült. Aztán végre jó lett, mert az ismerős simogatás megérkezett, meg a melegség is, ahogyan megöleltél.
Azt mondjátok, gyönyörű vagyok. Szerintem lehet benne valami, mert ti is szépek vagytok: nekem a legszebbek! Akkor biztosan úgy van, hogy nektek is én vagyok a legszebb…ez jó is így, egyelőre. Persze majd jó lenne ha másnak is tetszenék. Például feküdt mellettem a kórházban a szomszéd kisketrecben egy kislány, nagyon helyes pofija volt, csak mindig nyafogott mindenért. Lehet, hogy a pisilés mellett ez a másik dolog, amiben különböznek a fiúk a lányoktól? Azt hiszem ezen van még időm töprengeni.
Most az a lényeg, hogy már kezdjük egymást érteni. Ti és én. Én pontosan értem, amit Ti mondotok, ti még nem mindig. Az első este itthon az első leckére, nem kaptatok ötöst, na jó négyest igen. Hiába mondtam, hogy nem kell már az a nagy labda, amiből az a finom édes valami spriccel, de Te csak erőltetted. Mondtam jó hangosan, hogy alul van a baj. Hahó, anya, bekakiltam! De nem értetted. A végén már Te is sírtál, meg én is, gondoltam túl kell kiabáljalak, és akkor végre eszedbe jutott kicserélni a pelusomat.
De már kezded megszokni, hogy mit szeretnék és mindig meg is csinálod. Úgyhogy, mivel azt látom akkor vagy boldog, ha eszem, alszom, eszem, alszom… megteszem Neked.
Mert azt szeretném, hogy Te és Apa mindig örüljetek.
De azért azt megígérem, hogy innentől kezdve, egy percet sem fogunk unatkozni, mert a Nagy Kaland, az Életem, elkezdődött!