Az út
Minden reggel kimegyek a tóhoz. Onnan indulok és oda érkezek. Egy ideje, ha csak napi dolgaim nem igényelnek mást, kerékpárral indulok útnak. Ahogy a tótól a kapu felé közeledek, megcsap a kenyérillat. Ez is állandó összetevője reggeljeimnek. Becsukódik mögöttem a kapu és elindulok, először kicsit alacsonyabb fokozatban, hogy legyen ideje a lábaimnak bemelegedni. A Vörös fogadónál aztán felkapcsolok és hajrá. A bicikliút rövid szakasza magányosan telik, sehol egy útitárs.
Az autómosó után Gyurcsány mosolyog rám, nem olyan nagyban, mint annak idején a pesti emeletes ház oldalán, de azért tekintélyes méretben. Az őszödi beszéd óta nagy kedvencem ő, az egyetlen politikus, aki belemerte mondani titkos vágyát a frakció szemébe, s aztán Magyarországéba is. Egyetlen rövid mondat, de benne van a szocialista örökség eszenciája: ”Én azt mondom, hogy vegyen mindenki nagy levegőt, igyon kurva sok bort…” Igen, ebben benne van az előző blogomban taglalt szocialkoholizmus, tudjuk jól, Horn sem vetette meg a jóféle nedűket, és benne van a felkapaszkodott kapitalista attitűdje is, hiszen nem a vodkát favorizálja, hanem a jóféle vörösbort.
Ez ennek a beszédnek a lényege, a valóban fontos, és sokat eláruló mondata. Ezért értek egyet vele, hogy ez egy igazságbeszéd volt.
Persze sok hazugsággal körítve. Például nekem meggyőződésem, hogy soha nem hangzott el, ott Őszödön. Utólag kreálták afféle gerilla marketing szemlélettel, csak aztán rosszul sült el, hál' istennek.
Mire végig gondolom a nemzet Ferijének mondatait, már a négysávoson gurulok befelé. Kár, hogy bár több kampányban többen megígérték, ezen a szakaszon még nincs bicikliút. Sebaj, az élet csupa kaland, nincs is jobb, mint a befelé száguldó autók közt bízni a gondviselésben. Újabb tábla: Magyarország jobban teljesít. Tényleg? Akkor én is, hiszen az ország része vagyok. A felismeréstől soha nem tapasztalt erő költözik a lábaimba, 25-ről 30-ra emelem a sebességemet.
A körforgalom után ismét plakát, 2 milliárdot ígér, ha jól ikszelek. A lámpáig átgondolom, milyen cangát veszek, ha megnyerem. Balra be a Sopron utcába, kifújom a stresszt. Aztán a Kisfaludy, Arany János, és a nagy ötletet kihasználva szemben az autóforgalommal gurulok lefelé a Kossuth Lajos utcán. Mondjuk, azt nehezményezem, hogy miért nincs a 48-asnál egy érzékelő a lámpában, hogy a közeledő biciklisnek azonnal zöldet adjon. Mindegy, várok, s addig váltok pár szót a húsbolt előtt várakozó ismerősömmel.
Zöld, nagy lendület, irány a város szíve. A park sarkánál a néni elnéz lefelé, felfelé nem, mert még nem szokta meg, hogy onnan is jöhet valami. Satu fék, megússzuk mind, a néni, a kutyája, én és a mögöttem szintén kerékpárral érkező hölgy. Lám, egy örömmel ismét több. Alig félúton vagyok s már több jó ért, mint egy heti autózásnál.
A buszpályaudvarnál visszaváltok, jön a felüljáró. Csupa kaland ez a mini szerpentin, sosem tudom, a szembe jövő biciklis betartja-e a jobbkézszabályt, hogy a gyalogosok merre mozdulnak éppen, ellépnek előlem vagy elém lépnek. Aztán át a hídon, alattam üres sínek, pár vagon.
A szerpentin lefelé nem kevésbé izgalmas. A sétány, az árnyas fái között lenyomok még egy sprintet, s legszívesebben kezdeném elölről, a tóval, a kenyérillattal.
„Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig.” Mondja Weöres Sándor, míg lelakatolom a bringát, arra gondolok mennyire igaza van. Röpke fél óra alatt bejárható a világ, miközben a gondolatok közt felsejlő végtelen tereket összekötő utakon jobb menni, mint megérkezni.