Könnyű és nehéz
Vannak időszakok, amikor nehéz egy bloghoz témát, s a témához muníciót találni. Ez a hét nem ilyen volt, csak címszavakban a teljesség igénye nélkül: Tavares-jelentés, melegfelvonulás, Kádár halálának 24. évfordulója, a kémbotrány elsőfokú ítélete és így tovább.
Meg kell vallani, hálás téma mindegyik, kicsit felturbózva némi érzelmi töltettel és szarkazmussal akár like cunamit is generálhatna bármelyik. Ám mihez kezdenék sok száz like-kal, amikor néha egy is sok?
Sok, mert nem tudni, minek szól, az írásnak, nekem, vagy a megszokásnak? Megírom inkább a mások számára érdektelent, a hét valóságos felismerését, melyből nem következik semmi.
Talán már írtam róla, szeretem néha újraolvasni a könyveket. A jó könyv ettől nem válik unalmassá, hanem minden alkalommal, ha elég idő telt el az előző olvasástól, új rétegeket fed fel, új élményeket ad.
Most úgy gondoltam, Kundera is lehet egy az újra olvasottak közül. Nagy műgonddal próbáltam kiválasztani a kék borítójú kötetek közül azt, amelyik kiállhatja ezt a nem könnyű próbát, ám elsőre kudarcot vallottam, valami hiányzott, valami többlet elveszett, vagy tán sosem volt a sorok mögötti végtelen fehér térben. Elkezdtem hát egy másikat, ám azzal sem jutottam messzire. Lehet, bennem van a hiba, de ez mindegy is, Kundera egyelőre megmarad nekem, egy régebbi énem emlékének, amit azóta meghaladtam.
Körülnézek hát a házban, van-e regény, amit még nem olvastam. Akad pár, egy ideig nézegetem őket, aztán Coelho A Piedra folyó partján ültem és sírtam című könyvét választom.
A tó körül most csend van, csak a két vízesés halk, örök körforgást igéző csobogása hallatszik. Szemem issza a betűket, oldalról oldalra, fejezetről fejezetre közepes tempóban haladok, vagy 100 oldal után rájövök, nem tudom, mit olvastam, persze emlékszem a történetre, de valahogy mintha a lényeg kimaradt volna, nem tudom. 100 oldal, a folyó még messze, s hirtelen megjelent előttem hétéves önmagam.
Amikor megtudtam, hogy létezik olyan, hogy könyvtár, azonnal beiratkoztam, s a betűkből kifejthető szavak bűvöletében megkezdtem hosszantartó zarándoklatomat, hogy újabb és újabb könyveken át eljussak a tudatos olvasás képességéig.
Tavares pedig elmehet a Piedra folyóhoz a társaival olyan jelentést írni, amely egy legyintésnél többet érdemel.
Útmutatóm nem lévén ott, akkor, abc rendben kezdtem a felfedezésbe. Ahmatova volt az első, annak a falusi kiskönyvtárnak a polcán. Akkor, ott éreztem magam úgy, mint most. Olvastam és értettem a szavakat, értettem a mondatokat, ám a dolog mégsem állt össze, elfolyt az emlékek repedéseiben, eltűnt a tétovázás ködében, de én csak gyűrtem magamba a betűk folyamát, nem érdekelt, hogy csupán mechanikus tevékenységgé vált az olvasás.
Nos, így olvasom most Coelhót, néhány pillanatig dühös voltam rá, aztán már hálás lettem. Visszavitt gyermeki önmagamhoz, a fiúhoz, aki gyerekként soha nem ábrándozott a távoli jövőről, legfeljebb a holnapról. A fiúhoz, aki miután kiolvasott egy könyvet, szaladt a többiekhez várat építeni, biciklizni, focizni, verekedni.
A könyvtár máshová költözött, a régi épület összedőlt, romjait már eltakarították, csak egy üres ásítás maradt a helyén, Paulo könyvére nézek, aztán a vízesésekre, és arra gondolok, talán nem is létezett, s csupán a képzelet játszik velem.
Nem tudhatom, vagy talán tudhatnám, megbizonyosodhatnék, de vajh, minek? Jó ez így, vízcsobogós csenddel, megfoghatatlan eltűnő mondatokkal.
Tavares pedig elmehet a Piedra folyóhoz a társaival olyan jelentést írni, amely egy legyintésnél többet érdemel.