Most egy halottról írok tanulságosat
Nevezzük Mária néninek egykori matematika tanáromat. 48 kilós volt és legfeljebb ezerötszáz milliméter magas. Olyan világosan magyarázott, hogy még én is megértettem. Azt is mondhatnám, hogy miatta tanultam meg a matematikát. Nagyon beteg volt, amikor bennünket tanított, egy akkoriban ismeretlen betegség, a RÁK támadta meg 45 évesen.
Engem küldött mindig a patikába óra alatt és szatyorszám hoztam a rengeteg gyógyszert. Többször operálták, de hősiesen küzdött és játszmát nyert. Elmondhatom, hogy a sors üldözte. Először beteg édesanyját ápolta haláláig, majd férje lett beteg, akit szintén gondozott a két gyermek nevelése mellett. Temetett és temetett.
A gyerekek nőttek és tanultak. Fia megnősült, lánya férjhez ment és megszülettek a várva várt unokák is. Úgy tűnt, hogy végre beköszönt a boldogság. Egyszer aztán a fia is megkapta a halálos betegséget, mert olyan helyen dolgozott, ahol sugárfertőzést kapott. Kezdődött az ápolás és jött a temetés. Tisztán emlékszem, hogy én vigyáztam Pécsett az egyéves unokára, amíg temették fiatal édesapját 24 évesen.
Túlélték ezt is és meneteltek tovább. Fiatal tanárként sokat beszélgettem Mária nénivel arról is, hogy honnan szerez erőt elviselni ennyi tragédiát. Elmondta, hogy hálás Istennek, aki ugyan elvette tőle szeretteit, de lám, adott helyette egy imádni való unokát és van értelme a további életnek. Elárulta azt is, hogy leánya is áldott állapotban van, és hamarosan bővül a család.
1980-ban egy Honvéd utcai ablakban álltam, amikor a Zselic Áruház (jelenleg SPAR) mellé egy piros Zsiguli úgy kanyarodott be nagy sebességgel, hogy egy zebrán haladó kismamát elütött, aki éppen átment oda egy liter tejért. Mindig megrázó ilyen balesetet látni. Jött a mentő, súlyos maradandó sérülést szenvedett a kismama, aki persze elveszítette magzatát is és elveszítette képességét a normális élethez. Amikor a mentő mellett megpillantottam Mária nénit, megállt bennem az ütő és azt hittem, álmodok, mert nem sújthat egy embert így a Jóisten, hogy még ezt is ki kell bírnia.
Kibírta, túlélte, mert ápolnia és gondoskodnia kellett. Volt célja: az Unoka! Volt feladata: a beteg lányának gondozása.
Nincs olyan ellenfél és nincs olyan helyzet, aminek meg kell magunkat harc nélkül adni. Ha küzdesz, nyersz, ha feladod, ostoba vagy.
Számtalan magántanítványt küldtem Neki. Nyolcvanéves koráig tanított, hármójuk megélhetéséért küzdött a konyhaasztalnál, hogy megértesse a tanulókkal a matematikát , átadja a gondolkodás szépségét és erőt adó varázsát. Úgy még sosem találkoztam Vele, hogy ne mosolygott volna és ne lett volna egy pozitív tanácsa számomra.
Úgy kétezer körül ismét találkoztunk: hajlott háttal, fáradtan jött a boltból, szemében fájdalom. Azt mondta, még nem evett ma, mert tanítani már nem tud, kevés a nyugdíj és minden étel kell a beteg lányának, meg az unokának. Ő azt mondja nekik, hogy már jóllakott korábban és nézi, amint a csirkecombról mohón eszik a húst egy héten egyszer a tésztás és főzelékes napok után. Kedvence a bundás kenyér, mert azt nem kell úgy rágni, hiszen miből lenne pénze új fogsorra.
Rettenetes érzés volt számomra ezt hallgatni. Bár nekem is két éhes gyermekszájat kellett etetnem egyedül akkoriban, de nem nélkülöztünk és ezért cselesen felajánlottam, hogy kapunk egy rokontól hetente kacsát, amit nem szeretnek a gyerekek és nagyon szívesen elhoznám neki, nehogy kárba vesszen, mert megsértődik a rokon, ha nem fogadom el. Ez persze merő hazugság volt.
Kétszer elfogadta, de amikor harmadszor is vittem a kacsát, akkor kérően nézett rám, mintha megaláznám ezzel, hogy ne tegyem ezt, mert nagyon rászoknak a jóra és ez számukra igazi luxus, bár egy hétre is be tudja osztani az ételt. Vittem aztán babot, spenótot, meg mindent, ami a kertemben termett és nagy szabadkozva elfogadta, meg kacsát és elmondhatom, hogy ritkán érzi az ember ezt a boldogságot, hogy segítheti azt az embert, aki nem csupán a tantárgyat tanította meg, hanem felkészített a nagybetűs életre. Személyes példájával mutatta meg, hogy minden körülmények között van értelme élni, küzdeni és reménykedni.
Nincs olyan ellenfél és nincs olyan helyzet, aminek meg kell magunkat harc nélkül adni. Ha küzdesz, nyersz, ha feladod, ostoba vagy.
Csaknem kilencven évet élt meg Mária néni, életem példaképe, akit a sors 40 évesen halálra ítélt, de Ő erre rendeltetett, hogy mindenkit eltemessen és keblein a jövőt dédelgetve továbbadta a hitet, minden dolog legősibb alapját.
Eltemettük, de lelkemben ma is él, és látom, ahogyan a túlvilágról csillogó szemmel magyarázza: látod, már csak ezért is érdemes volt túlélnem önmagam, hogy halálom után több évvel is emlékezzenek rám, például ebben a blogban.