Vágyakozó várakozás
Egy üzenetet, ami aztán nem is szól semmiről, csak jön. De nem is az a lényeg. A nyaralást, aztán a végén, hogy már milyen jó lesz otthon. Egy pillantást, amiről azt lehet hinni, hogy jelent valamit, pedig csak talán. A változást, amire lehet, hogy nincs is, vagy nem úgy van szükségünk. A találkozást, aminek minden lehetséges másodpercét el lehet képzelni, hogy aztán a valóság rácáfoljon.
A módszer is többféle. Lehet az esélytelenek nyugalmával. Látszólag nyugodtan, de belül már majd szétvet a mikor. A bizonytalanság, hogy érdemes-e vagy nem, na, az a legrosszabb. Csak zakatolnak és kattognak a fogaskerekek. A mérleg két serpenyőjében úgy pakolgatni a dolgokat, hogy végül a nyugalmat hozó irányba billenjen el. S amikor nincs is mit várni, az egyenlő a halállal.
De amikor viszont van mit, kit, és konkrét időpont is létezik, az lehet a gyönyör és a kín egyben. Lehet vágni a centit. Ez szövi át a mindennapokat, Legalább 5,3 percenként átfut egy gondolatfoszlány, egy lehetséges szituáció. Reggel érdemes felkelni, mert már eggyel kevesebbet kell aludni. Lefekvés előtt pedig van mire gondolni. Lejátszani az első másodperceket, perceket, órákat, napokat. De közben annyira felgyorsul a szívverés, hogy az alvás végül is felejtős.
A tökéletességre törekvés, miközben tudod, hogy a tökéletlenség maga a boldogság.
Aztán a cél előtti utolsó nap, az tényleg maga a kín. Türelmetlenségbe karoló izgalom, álmatlan szívszaporulat. A tökéletességre törekvés, miközben tudod, hogy a tökéletlenség maga a boldogság.
Az utolsó percek pedig az önkívület. Elvész a kontroll a száj és a szív felett. Az agyban és az arcban lüktet az összes vér, a lábak elgyengülnek, csak a lepkék mozgatják. S a találkozás…, a várakozás tárgya mikor előtted, a kezedben, elmúlik az összes tünet. Csend van, és béke, és tökéletesség.