Happy end vagy másodosztály?
Szerelmes akarok lenni! Úgy, hogy arról se tudjak, hogy mit teszek. Hogy mondatok hagyják el a szám, de ne is emlékezzek arra, hogy mik azok. Hogy minden könnyebben menjen. Hogy csak nevessek, és illatosabbnak érezzem a gyöngyvirágot és melegebbnek a napot. Úgy hirtelen és visszavonhatatlanul! Persze van az a lassan, csendesen alakulós is. Az is szép, amikor egyszer csak azt veszed észre, hogy akivel eddig gond nélkül el tudtál csevegni, egyszer csak fogalmazod a mondataidat, és jó, hogy melléd ül, és legszívesebben belebújnál a nyakába, miközben fegyelmezetten kevergeted a kávédat.
Egyszer megtörtént velem az első látásra. Csak álltam és néztem a szemét. Hozzám beszélt, de fogalmam sem volt, hogy mit. Az egész világot láttam a tekintetében. Egy pillantása alatt elvesztem. Felismertem. De persze az élet nem a mozivászon. Van, hogy elfog a rettegés, hogy nem leszek többé szerelmes. Hogy nem fut majd rajtam végig az a „nemtudommicsoda”.
Az is szép, amikor egyszer csak azt veszed észre, hogy akivel eddig gond nélkül el tudtál csevegni, egyszer csak fogalmazod a mondataidat, és jó, hogy melléd ül, és legszívesebben belebújnál a nyakába, miközben fegyelmezetten kevergeted a kávédat.
Azt kell mondjam, a szerelem fejben dől el. Ha kész vagy rá és nyitott, akkor képes vagy rá. Ha befordulsz és elzárkózol, esélyed sincs. Tehát időzítés kérdése az egész. Ezzel nyugtatom magam. De mondjátok, hogy az „elsőlátásra” nem csak egyszer van az életben?! Mert akkor azt kellene gondolnom, hogy a hátralévő életem csak egy megalkuvás, csak egy oda út a másodosztályon...
