A Hópárduc és társa örökre a szent hegyre költözött
Két magyar lelte örök nyugodalmát e héten a nepáli szent hegyen, a Kancsendzöngán. Két csúcssportoló hegymászó, ki már oly sokszor világba vitte hírünket. Erőss Zsolt már korábban is világklasszis volt, de egy szlovákiai túrán elszenvedett súlyos sérülésében – melyben egy lavina miatt társa meghalt és maga is majdnem – elvesztette fél lábát térden alul.
Kemény döntés: ha egyszerűen megoperálják, maradhatott volna sérülten bicegve, de sohasem mászhatott volna. Döntött: térdből amputálták, így viszont művégtaggal - megfelelően felcsatolható körmös mászó fém végtaggal - újra hegyeket hódíthatott. Mászhatott és folytathatta álmát, a világ 14 nyolcezer méter feletti csúcsait megmászni. Nem csupán a maga dicsőségére. A „Magyarok a világ nyolcezresein” program meghatározó vezérszemélyisége volt.
És megmászta a tízediket is, a „Szent Hegyet”, a Kancsendzöngát. Felért Kiss Péter társával a hegy tetejére, azaz majdnem. Mert terve szerint – tiszteletből a hegy szentként való tisztelete miatt - az utolsó két-három méterre már nem lépett. A hegy meghódíttatott és a helyiek hagyományának megfelelően megtiszteltetett. És Erőss Zsolt és Kiss Péter energiája kimerült. A hosszú és nehéz felfelé vezető út, a 8000 méter felett már alig lévő oxigén kivette végső energiájukat. Küzdve és kínlódva, néha egymástól kissé távolabb, lassan ereszkedtek.
Az első 24 órás felfelé mászás után lefelé -30 fokban éjszakáztak. Ezt még túlélték, de Zsolt a telefonban már alig tudott beszélni. Aztán még néhány órára feléledt, s lassan vánszorgott lefelé. Kiss Péter bevárva Zsoltot, őt masszírozva próbált segíteni. Aztán egy rövid üzenet érkezett: Péter lezuhant, feltehetően örök sírjába. Ő, aki megmászta Európa 83 magas csúcsát, bár a Himalája emelkedőin kezdőnek számított, de igen magasan teljesített. Nemcsak egyetlen, életébe került nyolcezres csúcsával, de emberségével, bajtársiasságával is. Erőss Zsolt a mászás során igen jó véleményt mondott róla hírek szerint.
Két magyar, kik nem kevéssel hozzájárultak, hogy - méretéhez és lakosságához képest - Magyarország elismert hegymászó sporttal büszkélkedhessen a világban. Két nap óta csak gyász van bennem, hajnalban és este eszembe jutnak, s azóta fogalmazom ezt a blogot. Tőlem a hegymászók világa távol áll! Még egy kilencfokú létráról is igyekszem mielőbb leszállni, kisebb sziklákról is, hát még templomtorony kilátójáról lesietni.
De közeli ismerőseim közül azért akadt néhány érintett. Évfolyamtársam, Sugár Pisti családjával együtt ma is magyar, hatvanon túl ma is megkeresi a meredekebb sziklákat, aztán fel is ér a tetejükre. Tiroli közeli ismerőseim sorsában a fény mellett ott maradt Ulrich halála. 1961-ben első nyugati fecskeként egy robogóval érkezett nyugatról és csavarogtunk hazánk kissé döcögős útjain 125 cm3-es Puchján.
Talán hét év múlva kaptuk a gyászjelentést: a tapasztalt hegymászót egy lavina ölte meg. Unokaöccse - kiskamasz korában igen kedveltem - 30 év múlva mindenki által közszeretett és csúcsként tekintett sportolóként közel húszévesen zuhant 300 halálos métert.
Ulrich a visegrádi várat kívülről úgy mászta meg, hogy én még azt sem vettem alulról nézve észre, hogy ott akad akármilyen kapaszkodó. Tán két hetet töltöttem abban a tiroli légkörben, s valami megérintett belőle. Egyszer Tirolban elvittek „sétálni”. Ülőlifttel 2000 méter fölé. Aztán elindult Ulrich húga 3 gyermekével. Ők ballagtak. Én meg több száz méterrel „loholtam utánuk”, egyre jobban leszakadva. Kapkodtam a levegőt, ott ahol ők sok száz métert futhattak volna még, szívritmus növekedése nélkül. Hát ennyit a rutinról és az aklimatizációról, 2000 méter felett.
Aztán hegyi folyóba ütköztem, kicsi volt, tán 25 méter széles, de nagyobb, mint egy patak és iszonyúan gyors, alattunk 50 méterre már elválva a hegytől, vízesésként 300 méterrel lejjebb talajt és tavat érve. Egy félrelépés, és én is ott, alant végeztem volna.
Később 30 centiméternyi sziklapárkány, 30-40 méteren. Alant ugyancsak 300 méter. Én reszkettem, mögöttem egyre gyűlő tömeg, kötélbe kapaszkodtam, csak a szikla felé fordulva, araszolva. De hát megúsztam, itt róva a sorokat, elmélkedve kockázatokról és személyiségekről.
Egyszer egy német tanfolyamról stoppoltam haza, mivel csóró magyarként, „a szocializmus kegyeltjeként” az volt az egyetlen lehetséges közlekedési eszköz.
A német-osztrák határzónában felvett egy Mercedes, Bécs felé tartva. Két mondattal üdvözöltek, kettőt még kérdeztek, aztán fontosabbá vált saját beszélgetésük. Az anya vezetett, rutinos hegymászó, 50 éves korában is. Fia még nem volt 20, de korosztályának világelső 10-es csapatából, Himalája rutinnal. A határtól Bécsig komoly leckét kaptam csúcsokból, veszélyekből, hegyi felszerelésből, s legfőképpen fanatizmusból.
Az anya, ki várja fia következő himalájai útját, melyet maga már nem fog bejárni. És szavaikban minden csillogott a hótól, a fényes csúcsoktól, az eléjük táruló kilátásoktól. Az élet-halál kockázat hegyi veszélyeit nem ismerem, bár magam sem vagyok kockázatkerülő, igaz más síkokon. Ez most nem a pszichológiai elemzés ideje, de a tiszteleté.
Két magyar tisztelete, kik - sírjuk, a szent hegy fölé - maguk tűzték ki országunk zászlaját. Ez a cikk részemről csak főhajtás azok előtt, kikről rég tudom, mennyire szolgálják hírünket és ismertségünket a világban.
Erőss Zsolt és Kiss Péter meghaltak, önként vállalt kötelezettségük teljesítése végeztével. Örök nyugalom nékik a Himalája szent hegyén és országunk emlékezetében!