Amikor a ritmus vezet…
Önfeledten betáncolni az egész a lakást, úgy hogy senki sem lát, és csak a ritmus vezet. Ez az ami igazán megnyugtat, önbizalmat ad és kitisztítja az agyam. Olyan, akár egy jó szeretkezés.
A ritmus diktál, persze, ha rábízod magad a zenére. Ha ezt nem tudod megtenni, az életet sem tudod igazán élvezni. Ritmus mindenkiben van, csak sokan nem merik felvállalni. Pedig ez nem más, mint elengedés. Elengedni a korlátainkat, felvállalni az igazi valónkat, még ha nem is tökéletes, ha egy kicsit kétballábas vagy szögletes is.
Nemrég egy koncerten láttam egy 40-50 év közötti nagydarab fickót. Becsukott szemmel tombolt. Furcsa volt kicsit a mozgása, de olyan önfeledten ropta, hogy nem tudtam róla levenni a szemem. Kicsit irigyeltem is, hogy ilyen”bátor”, mert ez nekem egyelőre csak a négy fal között megy igazán jól. De ahogy öregszem, annál inkább dobom el a korlátaim. S azt hiszem, így van ez rendjén. Persze ez valakinek születésétől kezdve adott, de a legtöbb embernek tanulási folyamat.
Ha követed a ritmust, az olyan, mint amikor a szíved és az ösztönöd összhangban működik.
Ha követed a ritmust, az olyan, mint amikor a szíved és az ösztönöd összhangban működik. S ez a legjobb, ami történhet az emberrel. Ritmus van az esőben, a napsütésben, egy érintésben, egy csókban, egy táncban, egy szeretkezésben, egy családban, de még egy fűszálban is. Benned is.
Csak a hozzánk való ritmust nehéz megtalálni, főleg ha a legtöbben elfedik a sajátjukat. Így elég nehéz valódi táncot járni a másikkal. Talán ezért vannak olyan sokan egyedül. Mert nem merjük felvállalni azt, ami bennünk lüktet, ami vezet bennünket és ezért sokszor elvétjük a lépést is.
Egyszóval javaslom mindenkinek, hogy táncoljon, minél többet. Indítsd el ezt a zenét, csukd be a szemed és hagyd, hadd mozgasson!