Anyák napi kifejezhetetlen…
A keze. Azt hiszem, az hiányzik a legjobban. Még így felnőttként is. Mikor kicsi voltam, sokszor aludtam el a kezével. Anya illatú volt. Nézegettem, hogy vajon mennyire hasonlít az én kezem az övéhez. Régen nagyobb volt, de mára már ugyanakkora az enyém is. És hasonlítanak.
Azt mondják, az ember maga választja ki a családot, ahová leszületik. Szerintem jól döntöttem, sosem kellene másmilyen Édesanya!
Nem tudom, hogyan csinálta, de azt hiszem hiba nélkül nevelt fel. Pedig volt, hogy hisztiztem, toporzékoltam, de jó, hogy olykor nemet mondott. A legemberibb tulajdonságokat Ő ültette el bennem. És a haja, meg a szeme…na azt is tőle kaptam. A bátyámnak a mai napig az a szép nő, akinek olyan hosszú és szép haja van, mint egykor neki. De olyan méteres tortát és zserbót sem tud sütni senki a világon!
Persze sokszor hallgatom a „húzdkimagad”, „mértnemtanulszvalaminyennyelvet”, „sportolj!”, „szépenöltözzfel!” című formáló mondatokat. De ez a játék része. Egy olyan játéké, ami a legszemélyesebb és a legszebb. Bár kétségkívül rendkívül kockázatos. Egyre többször fog el a rettegés, hogy mi van, ha valamit majd elrontok Anyaként.
Régen csak Ő aggódott értem, de mostanában egyre többször én is Őérte. Nem akarom, hogy egyszer csak ne legyen nekem.
Úgy szeretném csinálni, ahogyan Ő. Nem tudom, hogyan kell, de bízom benne, hogy ezt is elültette bennem.
Régen csak Ő aggódott értem, de mostanában egyre többször én is Őérte. Nem akarom, hogy egyszer csak ne legyen nekem. Nem tudom elképzelni, hogy ne legyen többé a Családom, a Barátnőm, a Példa, a Tanítóm, a Legkedvesebb illatú ember a világon, az Édesanyám. Nem tudom elfogadni, hogy egyszer csak emlék lesz az a kéz…
