Lomi feeling
A lomtalanítás remek dolog, hiszen módot ad arra, hogy viszonylag egyszerűen megszabadulhasson mindenki feleslegessé vált cuccaitól. Sokan nem is gondolják, hogy nem csak a helytakarékosság, de a mentális tisztulás okán is fontos, hogy kidobjuk azokat a dolgokat, amelyek ugyan valamikor fontosak voltak, de mivel megtették a dolgukat, immár csak a helyet foglalják a lakásban, tárolóban és valamiért a fejünkben is. Fontos tehát, hogy időnként szanáljunk, hogy átgondoljuk kacatjainkon át nézve is a „hogyan tovább”-ot.
Erre remek lehetőség a lomtalanítás, hiszen ilyenkor az önkormányzat cége szállítja el és kezeli a feleslegessé vált holmikat, illetve azoknak csak egy részét. Mert így lomtalanítás idején, amúgy szinte forgalommentes lakótelepünk utcáin elképzelhetetlen mennyiségben jelennek meg a különböző furgonok, utánfutós járművek, melyeknek gazdái próbálnak hasznot húzni az általános megtisztulási hajlandóságból.
Megmondom őszintén, nekem nem tetszik ez a felhajtás, de láthatólag a hatóságokat nem zavarja. Miért is zavarná? Még az sem éri el az ingerküszöböt, hogy néhány autóból hangosbemondóval bíztatják a nagyérdeműt, holmiijaik célzott átadására, melyek közül az akkumulátor, mint olyan veszélyes hulladéknak minősül, és nem gondolnám, hogy a kiabálós autó üzemeltetője fel lenne készülve az előírás szerinti kezelésre.
Sokan nem is gondolják, hogy nem csak a helytakarékosság, de a mentális tisztulás okán is fontos, hogy kidobjuk azokat a dolgokat, amelyek ugyan valamikor fontosak voltak, de mivel megtették a dolgukat, immár csak a helyet foglalják a lakásban, tárolóban és valamiért a fejünkben is.
Ám ez a kisebb baj, mert lomtalanítás ide vagy oda, vannak, akik romantikusabb módját választják annak, hogy megszabaduljanak múltjuk tárgyi emlékeitől. Ők egy erdei kirándulással kötik össze a műveletet, így miközben megszabadulnak a felesleges holmiktól, még kirándulnak is egy kicsit. Ez a tevékenység pedig régóta tömegsport minálunk. A Deseda felé vezető utak és az erdők tele vannak mini szeméttelepekkel, mintha lenne egy hivatalos Szemeteljük Körbe a Desedát Egyesület. Csak remélni merem, hogy nincs és a szaporodó halmok csupán a magyar ember szabadságvágyának individualista megjelenései.
A legszebb az egészben, hogy a fenti sport űzői szinte háborítatlanul élhetnek szenvedélyüknek, lebukástól nem kell nagyon tartaniuk. Mint ahogy, ha lebuknak, retorziótól sem. Pedig lehetne ez ügyben szigorúbb a törvény és mondjuk, nem pénzbírságra köteleznék a szemetelőket, hanem bokájukon rablánccal arra, hogy szemetet szedjenek, minden lerakott szemét kilója egy hét takarítást érne.
Persze mit várjunk az egyszerű, a kádári pocsolyában szocializálódott embertől, ha a nyugati, illetve nagyon tisztelt európai közösség ideszabaduló vállalatainak egy része sem gondolja azt, hogy itt is azokat az elveket kellene követni, mint a példaként emlegetett hazájukban?
Gondoljunk csak az illegálisan ideszállított veszélyes hulladékokra. Gondoljunk csak arra, hogy néhány közkedvelt üzletlánc sokadszor bukik le az élelmiszerek, és az eladóterek nem megfelelő tisztaságát illetően, és megússzák néhány tízmilliós büntetéssel, pedig az én olvasatomban nagy mennyiségben, tudottan mérgező élelmiszereket forgalmazni egyenlő a terrorcselekménnyel, csupán annyi a különbség, hogy az élelmiszerbomba később robban, ám hatása lehet nagyobb, mint a valódié. Az ilyen áruházláncokat azonnal be kellene zárni és pont. Ám nem ez történik, inkább csak a maszatolás megy és a felelősség tologatása.
Tehát összefoglalom: szemetelőket rabláncra, az élelmiszerbiztonságot megsértőket börtönbe.