Hírtelenül
Végre újra a kertben. Ülök a kedvenc bambusz fotelemben, lábam a tóparti köveken, körülöttem nyíló virágok, és közben azon gondolkodom, hogy vajon jó ötlet volt-e a teljes hírzárlat bevezetése. Már egy hete nem olvastam újságot, nem néztem híradót és a neten sem kattintottam a hírportálokra.
Szóval tudatlan vagyok. Egy hét a mai felgyorsult tempóban őskövületté tesz, nincs mese, valószínűleg végleg lemaradtam, elszállt felettem az idő vasfoga vagy mi. Valahogy mégis jól érzem magam, nem tudni, hogy mit mondott Brüsszel, vagy éppen a libás ember, esetleg maga O. V., nem tűnik nagyobb bajnak, mint hogy beleesett a papucsom a vízbe. Most állhatok fel kiszedni, oda az ihlet.
A papucs a napon szárad, én pedig hallgathatom a vasárnapi lakópihenő övezeti csendet. Igazi idill, stílfűrész, fűnyíró, flex-köszörű, és kedvencem, a motoros háti permetező zengi kórusban, hogy igenis, megéri kifizetni a horribilis rezsit, hiszen itt tényleg csupa madárcsicsergés az élet, s ha nem hallom a permetezőtől, az csupán én bajom.
A világot sem érdekli, hogy engem nem érdekel, megvagyunk szépen egymás nélkül.
Igazából sok helyen bevezették már, hogy ezeket a kerti sportokat csak bizonyos időszakokban lehet végezni, ám ezt itt, a „tomboló diktatúrában” nem lehet megvalósítani. Mert a magyar simán elvisel akárhány alkotmánymódosítást, de neki ne mondja meg senki, hogy mikor fűrészeljen. Szóval az anti-libaszakértőknek üzenem, ha nyerni akarnak, jövőre ezzel riogassanak.
Hírtelenség ide vagy oda, láthatólag még nem tisztultam ki teljesen, egy hét kikapcsolódás kevés, a rendszerváltozás várásában eltöltött hosszú évek nem múlnak el nyomtalanul, mint ahogy a szétázott bőrpapucsom se lesz olyan, mint amilyen reggel volt.
Néhány piros fej bukkan ki a vízből egy pillanatra, biztos arra gondolnak, inkább nekik szórnék egy kis ételt, mint a billentyűzetet verem, de most nincs szerencséjük, mert hirtelen elhallgatnak a gépek, mintha valaki lekapcsolta volna a nagy körforgást, akár írhatnék is valami értelmeset.
Brüsszel és az USA. Már egy hete nem tudom, mi van velük, tán már nem is élnek. De biztosan élnek, ezt kihallom az újra megszólaló permetező hangjából. A világot sem érdekli, hogy engem nem érdekel, megvagyunk szépen egymás nélkül.
Megyek is, még nem tudom, egy fűnyírással, vagy egy fél Barackkal emlékezzek-e Obamára.