Versenyfutás az idővel
Csak saját magam tudnám hibáztatni, ha baj történt volna. A figyelmeztetések ellenére nekivágtam az útnak. Mentségként a két unokámat hozhatom fel, mert már igen szerettem volna őket meglátogatni. Épphogy elhagytam Kaposvárt, a baljós jelek kezdtek gyülekezni. Sötét fellegek, hóesés és a szél.
A rádió - jó szokásom szerint - bekapcsolva, és máris hallom az első rossz hírt. Baleset történt, több autó egymásba csúszott. Ilyenkor az ember szíve elszomorodik, mert embertársairól van szó. Ösztönösen lelassítottam, igaz, soha nem szoktam száguldozni.
Megfogadtam, hogy soha többé nem fogom a figyelmeztetéseket félvállról venni.
De folytattam az utam, a körülmények egyre rosszabbak, a hó sűrű pihékben esik az autópályán, a szélzsák vízszintesen van. Megjelentek az első hóátfúvások, igaz, még leküzdhető magasságban. Az idő előre haladtával a sebességet még jobban csökkentettem az útviszonyok miatt. Szerencsémre a téli gumikat még nem cseréltem le, így könnyebb volt valamivel a vezetés. A rádiót folyamatosan hallgattam.
Olvastam a neten az előrejelzést, de ilyen ítéletidőre szerintem nem csak én, de más sem gondolt. Megérkeztem a célomhoz, kiszálltam az autóból és felsóhajtottam. Ezt szerencsésen megúsztam! Végignéztem a híradásokat és csak a legmagasabb tisztelettel tudok azokról az embertársaimról szólni, akik részt vettek napokon keresztül a mentési munkálatokban. Fáradtságukat legyűrve, önmagukat nem kímélve vívták a csatát a tél ellen.
Még egyszer köszönet a sok névtelen hősnek, akik bebizonyították: az összefogásnál nincs jobb. Én pedig megfogadtam, hogy soha többé nem fogom a figyelmeztetéseket félvállról venni. Mert engem akarnak megóvni!