Édes, illatos, érett...
Furcsa volt ez a hirtelen elégedettség, nyugalom, összhang, „mindenttudás”. Abban a pillanatban tökéletesnek és legyőzhetetlennek éreztem magam. Annak ellenére, hogy persze vastagok a combjaim, persze lehetnének nagyobbak a melleim, persze nem tetszik a kisujjam, és persze körte vagyok és perszepersze… De rájöttem, hogy szeretem magam. Még most is! Nem gondoltam, hogy ez ennyire jó. Felszabadító!
Egy igazi, zamatos körte. Napsütötte, édes, érett. Csak lóg a fán, és nem érdekli más, csak hogy jó itt. Vagy leszedik, vagy lepottyan. Vagy megeszik, vagy csak beleharapnak. Nem számít. Mosolyog, és egyre többen visszamosolyognak rá. Az emberek, a lehetőségek, a válaszok, az élet. Jöhet a szüret! Ami nem más, mint a magamnak megálmodott dolgok beteljesülése. Mert elkezdődött. Magától. Akkor, szerda este.
Zöld körte koromban azt hittem, az a fontos, hogy megfeleljünk, hogy szépnek és okosnak tűnjünk. Ezért megtanultam behúzott hassal szeretkezni és jó válaszokat adni. Mesterien ment, de tudjuk, hogy a zölden leszedett gyümölcs sosem lesz olyan édes…
