Rémhírterjesztők…
Előrebocsátom, hogy megtartom a jó szokásomat, hogy blogjaimban nem érintem a politikát. Ezt azoknak jegyzem, akik ezt a lokálpatrióta írást politikai színezetűnek szeretnék feltüntetni.
Lassan 58 éve hazám ez a város. Kétszer volt lehetőségem elhagyni, de nem tettem, mert itt van mindenki, aki számít. Szerdán volt alkalmam meghallgatni polgármesterünk évértékelését. Aki még nem hallotta, az itt nézze meg feltétlenül:
Szigetvári Gyuri bácsi vezette be az értékelést, 86 éves kora ellenére hihetetlenül friss szellemben. Fejből nyomta az adatokat, számokat, idézeteket és csodálatos fonala volt a beszédnek, amiért volt alkalmam gratulálni neki.
Láthattunk egy nagyon jól szerkesztett rövid filmet az elmúlt évek eredményeiről, aztán egy kiadós értékelő beszédet hallottunk. Csupa pozitív gondolat, előremutató jövőkép. Én örülök, hogy ennek a városnak lakója lehetek. Amikor távoli ismerőseim idelátogatnak, büszkén mutatom be nekik a VÁROST és zsebelem be a dicséreteket. Itt az idő előrefelé megy, bármi áron.
Aztán vége lett az előadásnak és több régi ismerőssel találkoztam az előtérben. Vakokkal és gyengénlátókkal, akiknek ez az egész semmit nem mondott, csak azt, hogy jaj, ez mind mese és pocsékolás, meg propaganda duma. Meg milyen rossz is itt élni, meg szenvednek és keltik a negatív hangulatot.
Milyen rossz, hogy csökkent a város hitelállománya, ami hamarosan a lakókra is kisugárzik, és áradtak a negatív energiák, de azért eljöttek és mutogatták magukat. Na, ez a pont, amivel nem tudok mit kezdeni.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Wass Albert
Polgármesterünk az összefogásról beszélt, a pozitív energiák összegződéséről, ami városunkat előre viszi. Példaképek lehetünk, csodálatos fesztiválok, egyedülálló kulturális vonzerőnk révén. Itt van például a színház, ami a magyar kultúra nagyjait köpte ki magából, az iskolák, ami a tudósok krémjét adta, a művészetek zsenijeit termelte ki a festészet és irodalom terén.
Ha kiejti valaki, hogy Kaposvár, a szívem is összeszorul! Hogyan lehet ezt ilyen visszataszítóan negligálni!? A világtól szánt szándékkal elzárva - gondolok itt a botrányos vasúti közlekedésre, lásd: dombóvári átszállás - képesek vagyunk naggyá lenni és nem taszítjuk ki még őket sem, akik mindezt semmire nem tartják, miközben tömik magukat az ingyen pogácsákkal degeszre.
Hú, most nagyon elragadtattam magam, bocsánat.
Mindenesetre én a továbbiakban is igyekszem bemutatni azokat az igaz kaposvári embereket, akik részei voltak, vannak és lesznek ennek a közösen teremtett csodának. Bízom abban is, hogy a nem nevesített rémhírterjesztők is nagyon jól érzik ebben a városban magukat. Róluk nem írok többet, ígérem.
Ó szülőföld! Nem egyébért teremtesz te bennünket, mint hogy rád bízzuk a szívünket. El nem kerülhetünk, akárcsak a sorsunkat, s bárhová sodornának bennünket, ahol először láttuk meg a bölcső magasából, mintha hanyatt vágtak volna, aztán a négyszemű kis ablakokból, oda vonzol azokra a madárkeserűfűvel benőtt udvarokra, amelyeken először léptünk rád mezítláb, ahol megismertük melegedet, megéreztük ereinkben mérhetetlen erődet.
Vaszil Zemljak