Szinte minden újjáépíthető
Mostanában sokat beszélnek a civil társadalomról. Újjáformálódott a civil törvény, s a végrehajtáshoz kezdenek kiépülni a szervezetek, remélhetően később segítő hálózatok.
E kérdéskörről szólt tegnap a művelődési házban rendezett konferencia.
De miért is kellenek civil szervezetek? Talán ezt nagyon nem kell magyarázni, hiszen szinte mindenki találkozik velük, s a gyakran igen hasznos feladatvállalásaikkal. De valamit hozzá kell tenni: míg a nyugati országok többségében évszázadok óta működnek civil szervezetek, nálunk ez a folyamat ugyan már a XIX. században is egyre pezsgőbbé vált, de a két világháború és a két diktatúra a társadalomban iszonyú pusztítást eredményezett.
A kis falvaknak és kis városoknak szinte mindig a közepén találjuk a hősi emlékművet.
Mindenütt hosszú listák a halottak, eltűntek vagy soha vissza nem tért elhurcoltak nevével.
A trianoni békediktátum még ma is fáj a nemzetnek, pedig sokszor csak a területveszteséget emelik ki. Holott a nemzetrészek közti kapcsolat megnehezülése, a magyar-magyar kapcsolatok ellehetetlenülése az egész nemzet működését akadályozta.
Falvak és kisvárosok veszítették el természetes kapcsolataikat vagy éppen közlekedésüket, családok évtizedekig nem láthatták rokonaikat. Volt, ki nem tudott visszatérni férjéhez, s volt férj, aki 30 éves korában ismerhette meg gyermekét. Ellehetetlenültek a gazdasági kapcsolatok is.
A II. világháború, szemléletesen szólva világégés még borzalmasabb volt: az először bevonulók nagy része a Don-kanyarban veszett.
Fel kell támadni a társadalomnak! De ez nem lázadás, hanem életrekelés. A civil mozgalmak, szervezetek sokat hozzátehetnek a nemzet önmagára találásához: bármilyen sok információt vesztettünk, bármennyire is vannak erők, kik port hintenek még a szemekbe, s ködöt kívánnak vonni a múlt köré, ennek a társadalomnak vannak megőrzött értékei.
Aztán hazánk területére is megérkezett a dúlás. 1944. március 19-én szállták meg a hitleri csapatok hazánkat, március 20-án már hajnalban megérkezett Eichman különítménye, s alig néhány hét alatt összegyűjtötték a vidéki zsidóságot.
gr. Bethlen István miniszterelnök írta 1944 végén „Elvitték a patikust, az orvost, a kereskedőket, sokszor a tanítót is, csak a papot nem, mert az katolikus volt”. Gyakorlatilag a németek számos település alapvető szolgáltatását semmisítették meg: fajgyűlöletből. Aztán megérkezett a Vörös Hadsereg, kevesek felszabadítójaként, sokak értékektől való megszabadítójaként, s meggyalázva nők százezreit.
És megérkezett a marxista osztálygyűlölet is, meg a sztálini hatalmi önkény. Először elvitték a németeket – a marhavagonok újra használatba kerültek – tízezreket, ha nem százat Szibériába, a szerencsésebbeket az Alföldre vagy Németországba telepítve. Aztán jött az egész nemesség, a polgárság (nem kevés zsidó család másodszor került vagonba). S persze elüldözték a tisztességes tanítót, a papot, kulákok tízezreit. S természetesen betiltották a civil szervezeteket.
1956 hősei bebizonyították, hogy nem lehet teljesen sárba tiporni a magyart, de keze azért gúzsba kötve maradt. A kádári „gulyáskommunizmus” ugyan kissé elaltatta társadalmunkat, hiszen „mi voltunk a legvidámabb barakk”, de százezernyi rendőr és ügynök őrizte álmunkat, nehogy szárnyra kelljen. Történelmünket átírták, a valóság még ma sem valóságnak látszik.
Hát fel kell támadni a társadalomnak! De ez nem lázadás, hanem életrekelés. A civil mozgalmak, szervezetek sokat hozzátehetnek a nemzet önmagára találásához: bármilyen sok információt vesztettünk, bármennyire is vannak erők, kik port hintenek még a szemekbe, s ködöt kívánnak vonni a múlt köré, ennek a társadalomnak vannak megőrzött értékei.
Az olimpia sokakat megmozgatott, s még a versnek is van tisztelete. Nemzetünk dallam és néptánc világa különleges, akárcsak nyelvünk szerkezete. Kultúránk bár megkopott, ismerjük régi színeit és szinte minden újjáépíthető. Minden szükséges rendelkezésre áll, hogy összerakjuk sajátos identitásunk és Európa nem alárendelt, de büszke népe lehessünk.