A turul karmaitól a magyar valóságig
Azzal kínzom magam, hogy az autóban a Klubrádiót hallgatom. A turulról, a pogányságról és hasonlókról van szó. „Klubrádiós” stílusban, neki a magyar kormánynak. Azon sápítoznak, hogy hogyan tűrheti el ezt a megújuló pogány kultuszt maga az egyház. Mert hát ez borzasztó, hisz már a miniszterelnök is szónokol a turulról.
Ahogy délebbre értem, elhalkult az adás, így nem tudtam meg, hogy hogyan is tudunk majd kikecmeregni ebből az óriási tragédiából, amit a csodaszarvas, vagy a rovásírás hozott ránk. El is felejtettem volna ezt az egész bugyutaságot, ha nem olvasnám, hogy szocialistáink a parlamentben szólaltak fel Orbán Viktor turulos beszéde ellen.
Ha a butaság eljut az Országgyűlésig, az azért már baj. Orbán Viktor a bajor példát hozta fel. A bőrnadrágot és a laptopot. A hagyományhoz való ragaszkodás és a modern technika nagyszerű együttélését. De érvelhetett volna azzal is, hogy szociálliberális uraim, a mítoszok azok bizony velünk élnek. Tetszik, nem tetszik. Velünk él a csodaszarvas meséje, Emese álma, Csaba királyfi, vagy éppen ősi madarunk, a turul is.
A finnekkel a Kalevala, a németekkel a germán mondák, az olaszokkal Romulus és Remus, az amerikaiakkal a Mayflowerrel érkező földfoglalók. Akik az ottani őslakókkal éppúgy harcoltak, mint a mi honfoglalóink itt Európában, vagy a sziklából vizet fakasztó Szent László királyunk később. Hogy a görög mitológiáról már egy szót se ejtsünk.
Mi emberek már csak ilyenek vagyunk. Egyik azon filozofál, hogy lehetetlen, hogy Mózes előtt szétnyílt a Vörös tenger, a másik pedig imádkozva térdel le templomában, feje felett a Mózesi-kőtáblákkal, amelyre a tízparancsolat számait festették.
A mítoszokat, az eredetmondákat senki nem igazolta még. A turult sem, Mózest vagy Zeuszt sem. Mégis nagyon fontosak a számunkra. A mítoszban nem a tények, hanem a sejtések, a vágyak, az érzések, a jövőről szőtt álmaink a fontosak. Ezek nem kívánnak magyarázatot, elméleteket, csak egyszerűen léteznek. Fennmaradnak, szájról-szájra terjednek, aztán írásban is kikerekedhetnek. Nagyon szépen megférnek a magas tudománnyal is, annak mérhető tényeivel. Ahogy például az Ikarosz-mítosz. Ahol nem a repülés mérnöki technikája a fontos, hanem a felfelé törő, az ismeretlent meghódítani akaró ember meséje.
A mítoszokat, az eredetmondákat senki nem igazolta még. A turult sem, Mózest vagy Zeuszt sem. Mégis nagyon fontosak a számunkra. A mítoszban nem a tények, hanem a sejtések, a vágyak, az érzések, a jövőről szőtt álmaink a fontosak.
Az, hogy mítoszaink egy részét a történelem rövid időszakaiban galád eszmékre használták, az nagy baj, de nem változtat a lényegen. Öltek sajnos a gall kakas vagy az osztrák kétfejű sas jelképei alatt is éppen eleget. Mindez mégsem jelentheti azt, hogy le kell mondania a franciának, az osztráknak vagy a magyaroknak az eredetmondáikról, ősi, vagy annak tartott jelképeikről. Egy jó mítosznak, mitikus tárgynak, ki kell bírnia az átmenetileg rájuk rakott terhet is.
Azt hiszem – Klubrádiós okoskodás ide vagy oda, szocialista képviselői apelláta amoda -, a mi mondáink is élni fognak. Nem kell hozzá kormánytámogatás sem. Ha pedig van, az sem baj. Ellenkezőleg. A magyaroknak nagyon nagy szüksége van arra, hogy gyökereikben bízni, és jövőjük érdekében felszabadultan hinni, cselekedni tudjanak. Ahogy tették ezt a példaként felhozott bajorok. Nemzeti jelképüket, a bőrnadrágot nem dugdosva, hanem modern világunkban is büszkén megtartva tudtak csak sikert sikerre halmozni.
