Temetés - Halottaim emlékére…
A kislány megdicsőülve lépkedett új lakkcipőjében, óvatosan kerülgetve a pocsolyákat. Szép ősz volt, vakítóan sütött a nap, hullott a platánfák levele. A temető szép volt, mint mindig. A titokzatos kripták vonzották tekintetét, az ismerős sírok türelmesen várták, hogy végigsimítsa a galambokat, az angyalokat vagy csak felállítsa az eldőlt vázákat.
Most nem tehette, most temetni jött. Feketeruhás felnőttek között temette Nagyapót. Mindenki sírt – ő nem. Hiszen Nagyapó megmondta, hogy meg fog halni. És Nagyapó mindig megtartotta az ígéretét. Amikor csalán csípte meg a kislányt a szurdokban, Nagyapó fűzfa sípot csinált és mondta, hogy csak fújja, fújja, míg el nem múlik a fájdalom. És a fájdalom valóban elmúlt.
Amikor a Duna-parton a kishajóra várt türelmetlen, ő pecabotot adott a kezébe és mondta: csak várj, a révész egyszer eljön értünk. És az valóban eljött, ők meg áthajózhattak vele a túlsó partra. És a túlpart szép volt, ahogy Nagyapó elmesélte.
Magasra szállt az ének, ő is hangosan énekelt. Megtanulta előre a zsoltárt, ahogy illett. Mindig, mindent megtanult. A felnőttek szipogtak, anyja a zsebkendője mögül elégedetten nézett rá. A Kislány boldogan énekelt, tudta, Nagyapó szereti, amikor ő énekel.
A koporsót leengedték, nem nézett oda. A poros utat nézte, ahogy kavarognak a falevelek, az öregasszonyt, aki kíváncsian figyel egy sír mögül, és a varjakat, akik gondterhelten figyelnek a fákról. Nagyapó azt is megmondta, hogy azért ő örökre vele marad.
A felnőttek virágokat és koszorúkat tettek a sírra. Halott virágokat. Ő nem ment oda. A bogarakat nézte a síron, ahogy birtokba veszik. Suszterbogár, így nevezte Nagyapó. A többiek bodobácsnak hívták. Végül is mindegy, gondolta, olyan mindegy. Arra emlékezett, hogy hányszor guggolt a szikes út repedései felett Nagyapóval és figyelték, hogyan szaladnak a bogarak a repedéseken, mint országútjukon. Most nem volt nála morzsa, hogy oda adja nekik.
Ünnepélyes arccal indult vissza a gyásznéppel a kapuhoz. Odalépett egy sírhoz, felállította az eldőlt vázát, és éhesen gondolt az ebédre. Közben a poros utat nézte, ahogy kavarognak a falevelek, az öregasszonyt, aki kíváncsian figyel egy sír mögül, és a varjakat, akik vigyázva figyelnek rá a fákról.
(2008. február)
