A kutyák lelke

Mivel most mindenki nyaral és nincs időm engedélyeket kérni a megjelenéshez ismerőseimtől, úgy gondoltam, életem kutyáiról írok ebben a blogban. Szó lesz persze emberekről is a kutyák kapcsán és jellemekről is, persze név nélkül. Ha esetleg valaki magára ismerne, az csakis a véletlen játéka.

Minden gyerek, aki érzi a szülők gondoskodását, arra vágyik, hogy Ő is gondoskodhasson valakiről. Nyilván először egy kicsi állatot választ, pl. tengerimalacot, papagájt, macskát. Aztán ha kicsit érettebb, akkor már egy olyan kommunikatív partnerre vágyik, mint a kutya, és nem csupán uralkodni akar a neki kiszolgáltatott vegetatív ösztönlényen.

Amikor azt látod, hogy a te kis simogatnivaló, bújós Buksikád vadállattá vedlik és felméred, hogy akár egy roppantással téged is megölhetne, de most éppen úgy véd, hogy saját életével sem törődik, akkor egy olyan örök és elválaszthatatlan kötelék alakul ki ember és állat között, amit a háborúban a harcostársak éreznek.

A másik véglet az a gyerek, akiről nem gondoskodnak a szülők megfelelően. Ők kétféle okból szeretnének kutyát. Az egyik az, hogy nyomorúságukat kiélhessék egy védekezésre képtelen lényen, a másik pedig az, hogy megmutassák lelkük szép oldalát és mindazt a rosszat, amit kapnak, valami nemes cselekedettel kompenzálják és néha a szerencsétlen állat fülébe súghassák keserveiket.

A szülők oldaláról a reakció kétféle lehet:
Vagy mereven elutasítják az állattartást, tudván hogy később minden teher úgyis rájuk hárul, vagy elfogadják a gyermek akaratát és befogadják felelősen, vagy felelőtlenül az állatot.

Leszögezem, hogy eddigi 57 évem során nagyon kevés olyan szegény év volt, hogy nem tartottunk állatot. A ’60-as években a Donnerban laktunk és rengeteg macskám volt, köztük egy vadmacska is, aki leharapta apám ujját, amikor egy vadász zsákban meghozta 2 hónaposan. 13 évig élt velünk és egyetlen egyszer tudtam megsimogatni ez idő alatt. Igazi egyéniség volt, csakis nyers húst evett.

Első kutyám ZIZI volt, egy foxterrier. Mindent összerágott. Élénk, de szerethető teremtés volt, viszont én még nem voltam elég komoly hozzá képest. Elütötte egy autó 3 évesen.

Teltek az évek és 14 évesen megjelent életünkben Vénusz, a gyönyörű vizsla, határtalan mozgásigénnyel. Egyszer csak eltűnt és mivel nem volt még facebook, ahol kerestethettem volna, primitív, de hatékony módszerrel egy közeli faluban találtam rá. Az egész osztályom kereste és kalandos úton megtaláltuk. 10 évig volt a társunk. Volt persze közben más állatom is és mindig kiegyensúlyozott szimbiózisban éltek egymással.

Életem kutyája Buksika volt, a kuvasz. A kéthónapos gombóc a lábam mögé bújva morgott mindenkire, én voltam neki a falkavezér és az Isten egy személyben. Igazi társ volt fiatal éveimben és olyan bátorságot adott, amit most két puskával a vállamon sem éreznék.

Buksinak lelke volt. Minden pillanatban azt éreztem, hogy gondolkodás nélkül meghalna értem. Sokat kirándultunk erdőkben és egyszer megtámadott bennünket egy kóbor nagytestű kutya két társával együtt. Rettenetes harc volt, de egy karcolásnyi sebet sem tudtak rajtam ejteni, pedig hárman voltak.

Aki látott már megvadult kutyákat harcolni, az tudja, miről beszélek. Amikor azt látod, hogy a te kis simogatnivaló, bújós Buksikád vadállattá vedlik és felméred, hogy akár egy roppantással téged is megölhetne, de most éppen úgy véd, hogy saját életével sem törődik, akkor egy olyan örök és elválaszthatatlan kötelék alakul ki ember és állat között, amit a háborúban a harcostársak éreznek.

Buksikát megmérgezték, mert nem tudta megtanulni, hogy nem fogadunk el ínyencséget idegenektől. Kiskorában kellett volna erre Őt megtanítanom, de nem gondoltam, hogy erre valaha szükség lesz.

Na, itt térnék át az emberekre. Buksika a jóindulatának lett az áldozata és az én elővigyázatlanságomnak. Mindketten azt hittük, hogy ez nem történhet meg. Erősnek éreztük magunkat és az aljasok jóindulatot színlelve használták ezt ki. Ételt hoztak neki, bízott bennük és nem sejtette az alávaló szándékot a finom húsillat mögött. Kérdezem én a kutyám helyett is, mint ember, hogy lehet-e úgy élni (akár egy kutyának is), hogy a jó mögött sejtse a rosszat, a gyilkot? Lehet-e a húst és a jót megvetni, azzal az előítélettel, hogy hátha mérgezni akar? Még, ha lehet is, kérdezem: érdemes-e?

Buksika 25 éve halott, de nem ér annyit néhány alávaló kutyagyilkos, hogy minden ételt tartó kézbe beleharapjunk. Az évezredes beidegződést nem lehet tagadni és nem is érdemes. Aki ételt nyújt felénk, az jó ember, aki puskát, az rossz és nem lehet megnyalni a puskát tartó kezet és harapni az ételt tartót, mert akkor felfordul a világ kutyáknak és embereknek is. Akik hitük áldozatául esnek, azok mementók az utókornak és ezerszeresen bizonyítják, hogy a jó utat érdemes követni még az életünk árán is.

Amikor a gyerekek megszülettek, akkor jött aztán az igazi állatkert, erről már írtam. Noé bárkájához hasonlítható. Dalmatáink szaporodtak és évente éltük meg a szülés örömét. Amikor nagyok lettek a gyerekek, azt hittem, ennek vége, de megjelent életünkben Mónika, aki mindent vitt. Most már Ő uralkodik fölöttünk. Mónika egy tacskó, a kutyák királya. Ahogyan az emberek életük során eljutnak egy magasabb tudati szintre, úgy jutnak el a kutyafajta választásában a tökéletes megoldásig.

Nem véletlen, hogy minden idősebb embernek tacskószerű kutyája van. Ha valaki azt mondja, hogy nekem egyszer tacskóm lesz, akkor kiröhögöm. Egészen őszintén megmondom, hogy először nem szerettem Mónikát, csak eltűrtem és gépiesen adtam neki enni és inni. 10 év alatt üres az életem, ha nincs velem. Boci a macska ugyanígy érez, mert megőrjít, ha nincs itthon a Móni. Ha hazajövök, műsoroznak, veszekednek.

Kitaláltam egy praktikus kerékpározási módot is. Az a lényege, hogy egy pólóval rögzítem a szállító kosárhoz. Egészen jól tolerálja. Egymáshoz öregedtünk. Átszámítva ő már 70 éves öregasszony.

Egy biztos, a kutyáknak és macskáknak nagyon érzékeny lelkük van, szinte mindent megértenek, és főleg megéreznek a metakommunikáció révén szavak nélkül is. Például, ha a Balatonon vagyunk és lemegyünk fürdeni, akkor be szoktuk zárni Mónikát. Ha csak rágondolok arra, hogy fürödni kellene, már látom, megindul és az autó alá bújik, pedig még ki sem mondtuk. Szinte már mindent megért, amit mondunk.

Annak is nagyon örülök, hogy mindkét gyermekem felvállalja az állattartás nehézségeit és minden erejével segít a bajbajutott, az emberek által üldözött és kínzott állatokon. Számtalan Buksikának kellett meghalnia, amíg a döntéshozók szigorú törvényeket hoztak és büntetni rendelték az orv gyilkosokat és állatkínzókat.

Szülőtársaimat pedig arra buzdítom, hogy engedjenek teret a gyerekek akaratának és ne féljenek a felelős kutyatartástól, mert a hozadék eltörpül a terhek mellett. Az állatok feltétlen szeretetétől az ember gazdagabb lesz és részesévé válik egy olyan világnak, ahol a fekete nem fehér és a fehér nem fekete.