A Vizes

Most itt állok egy sírnál és azon rágódom, hogy mi célból ragadta el Évát, a Vizest tőlünk a SORS.
Vannak villanások, amik örök életre beleégnek a retinánkba, még akkor is, ha nem gondolunk rájuk mindig. Fehér melegítőben, kifestve tologatta a gyerekeket a babakocsiban és iszonyúan harsány volt. Később rájöttem: csak őszinte és cseppet sem harsány. Szókimondó. Bába volt a legnemesebb értelemben. Életeket segített küzdelmesen a világra, mígnem a sajátjai megszülettek, akiknek rövidke életét szentelhette. Lobogott, perzselt és égetett, ha kellett.

Rengeteg időt töltöttünk együtt. Tyúkot kopasztottunk, veteményeztünk és ő, a ladi parasztlány mindenhez értett. Ha kellett, Úrinővé vedlett és tűsarkúban vibrált a társaság középpontjában. Persze mindenkit megbotránkoztat egy csiszolatlan gyémánt, aki a nővérszállón kezdte, de nagyobb tisztessége és lelke volt, mint annak, aki palotából indul. Nagyon spórolós volt, de nem szarevő. Mindent megbecsült, a legkisebb tárgyat, vagy felhasználható zöldséget is.

Nagyon sokat vigyáztunk egymás gyermekeire, és teljesen összeszoktak, összeszoktunk. Együtt kirándultunk és töltöttük el a hétvégéket. Amikor családi élete zátonyra futott és munkát keresett, próbáltam segíteni. Egyszer csak találtam egy hirdetést, amiben fiatal férfi munkatársat kerestek, aki jó szervező és irányító. Rohantam hozzá, hülyének nézett. Aztán lejött Debrecenből a főnök és 10 férfi és egy nő közül őt választotta. Cigány és hátrányos munkavállalókat kellett irányítania, vasúti kocsikat takarítottak. Istenként tisztelték Évát és olyan szinten végezték a munkát, ami valóságos csoda volt.

Amikor elmentem a munkahelyére, akkor értettem meg, hogy ezek a többnyire lecsúszott emberek tőle várják életük jobbra fordulását és anyjukként tisztelik, mert olyant tesz velük, amit addig még senki: neveli őket – keményen, de sok szeretettel!

Amikor elmentem a munkahelyére, akkor értettem meg, hogy ezek a többnyire lecsúszott emberek tőle várják életük jobbra fordulását és anyjukként tisztelik, mert olyant tesz velük, amit addig még senki (hiszen eddig számkivetettek voltak és a családjuk feleslegei): neveli őket – keményen, de sok szeretettel! Tanított és követelt, trágár volt, ha kellett, trágárabb, mint bárki és a földbe döngölte őket, de mindig segített, ha ki akartak emelkedni. Viszont nem húzott ki senkit, csak ha kapaszkodott.

Saját gyermekeit is így nevelte: keménynek és erősnek, mintha tudta volna, hogy egyedül kell megbirkózniuk hamarosan az élettel. Amikor megbetegedett, Eszti harmadikba ment, Jankó pedig elsőbe. Én mindig azt hittem, le tudja küzdeni a betegséget. Tévedtem. 7 évig küzdött és nem adta fel. Lenyomták. Pedig minden adott volt a sikerhez: szerető társ, aki még ma is sírjára viszi a sárga rózsacsokrot, boldogság, család, munka, barátok. Miért?

Na, kár volt ezt a témát felelevenítenem, mert itt folynak a könnyeim a billentyűk közé, és ha valaki megkérdezné, mit választok: a heti 4 milliárdos főnyereményt, vagy a Vizest élve látni, az utóbbi lenne a nyerő. Kicsi madárként láttam utoljára a betegágyban, de az ereje velem van, sokszor érzem. Amikor bajban vagyok és már feladnám, akkor érzem, hogy megráz és magamhoz térít.
Kislányaimat az ölében vitte le az óriáscsúszdán. Borszéken, amikor a medve jött és a gyerekek az udvaron játszottak, gondolkodás nélkül ment vele szemben, mintha tyúkokat riogatna. Amikor az én életem vett fordulópontot, egy éjjelen át segített pakolni. Ezeket már sosem tudom megköszönni.

Ha majd egyszer eljutok abba a mennyországba, ahol ő van, akkor elmondom neki, hogy mindent nagyon jól csinált és a gyerekekkel is minden rendben van. Gondolom, hogy ott is ezen izgul és nem saját magán jár az esze.

Esztiből jogásznő lett, Jankóból bölcsész. Jankó csecsemőkorától nem ette a főtt ételt, csak a jó kis ladi kolbászt rágta a babakocsiban. Van néhány kazettám, amin mesét mond, de úgy, hogy ott élsz a mesében, mert látod, hogy elhiszi. A tininindzsa teknősöket pedig kívülről fújta.

Eszti, aki maga volt a drákói „anyahelyettes”, minden gyereket sakkban tartott, de a felnőttekkel szemben is megállta a helyét. Sosem felejtem el, amikor Édesanyámat elütötte az autó és koponyasérüléssel kórházba került. Esztike az érettségi vizsgabizottságból felnőtteket meghazudtoló módon hívatott ki engem és teljes lelki nyugalommal a tényeket vázolta, miközben a kicsi gyerekekre vigyázott 3. osztályosként. Igazi ügyvédjelölt. Éva nagyon büszke lenne, ha látná, hogy a gyerekek felnőttek és a saját lábukra álltak.

A legrosszabb találkozás az volt vele, amikor lerendezte a dolgait és számára is nyilvánvalóvá vált, hogy nincs tovább. Egészen addig a reményt láttam a szemében, aztán pedig az eltökéltséget, hogy lezár mindent, amit lehet. Mindig arra gondolok, hogy miként lehet valaki képes a saját elmúlását ép ésszel feldolgozni. Persze más az a halál, hogy lefordulsz a székről és vége, mert ahhoz nem kell erő, de amikor tudod, hogy kb. x időd és y elintéznivalód van addig, azt nem akarom elképzelni. Ehhez olyan erő szükségeltetik, ami csak kevesek sajátja.

Ezt a történetet kár volt leírnom, de most már mindegy. Legközelebb valami nagyon vidámat írok, bár nagyon vidám volt az az idő is, amit sikerül együtt eltölteni vele. Sosem felejtem el, pedig már 12 éve, hogy itt hagyott bennünket.

Senki nem tudott olyan finom paradicsomos káposztát főzni sült oldalassal, mint a Vizes. Hozta is mindig kicsi lábasában. Na, holnap megpróbálom magam megfőzni, de sosem jön vissza ugyanaz az íz már.

• sors
• halál
• élet
• betegség
• energia
• eva
• Vizes