Európa-bajnokság és az a bizonyos nemzeti érzés
Pénteken megkezdődik a futball Európa-bajnokság. Nálunk – miután ismételten nem vagyunk ott ezen a kontinens-viadalon sem -, nem dobognak a szívek úgy, mint azoknál a nemzeteknél, akiknek a válogatottja játszani fog. Játszani. Mert ugyan a futball egy sokmilliárdos üzletté vált, azért játék maradt. Ha pedig nemzeti válogatottak játszanak egymás ellen, akkor – akarják a globalisták vagy sem -, ez bizony hazafias játék, hazafias érzelmekkel.
Mi magyarok a sportban-futballban dicsőséges 50-es, 60-as évek óta gyakorlatilag kiestünk a sport-meggazdagodásnak, és azon belül a mindent elsöprő futball-imádatnak a sikereiből. Így el sem tudjuk azt képzelni, hogy mi minden zajlik le ilyenkor egy olyan országban, mint például Németországban, ahol a foci a főhíradók szereplője. Mindenki drukkol, nemzeti színekbe öltözik, hacsak egy fekete-piros-aranysárga színű sapka erejéig is. Lobognak a nemzeti színű zászlók, egy-egy nagy győzelem esetén szinte megáll az élet az országban. Jellemző, hogy a németek – a 2. világháború borzalmai után -, először a német földön rendezett 2006-os futball világbajnokság alkalmával mutatták ki a világ előtt, hogy minden tragédia ellenére él a német hazafiság, a német nemzeti érzés. Pedig csak egy egyszerű játékról, a futballról volt szó.
Nagyon hiányzik nekünk magyaroknak, hogy végre újra ott lehessünk Európa legjobbjai között. Hiányzik ebből az országból a jó szereplés utáni boldog, közös, és felhangok nélküli ünneplés.
Igen, a futball egy egyszerű játék. A szabályait könnyű megtanulni, nem kell hozzá egyetem, még csak érettségi sem. Mindenki szövetségi kapitány ilyenkor, és tudja nációja legjobb csapatösszeállítását. Együtt kiáltunk fel, hogy mikor van tizenegyes, les, vagy hogy miért éppen sárga és piros a lap. Könnyekig szomorkodunk, ha kikap a csapat, és örömmámorban úszik a nép, ha győznek a fiai. A foci tömegeket ér el és mozgat meg. Világ- vagy Európa-bajnokságok idején egyetlen feleség sem morog, hogy férje néhány hétig kisajátítja a legjobb televíziót. Sőt, ők is felfüggesztik ilyenkor a foci-ellenességet, és nagy elánnal drukkolnak a nemzeti tizenegynek. Az euro milliókat kereső sztároknak. Akikre nem irigykednek, ellenkezőleg: imádják őket.
Bezzeg a politikusok megközelítőleg sem ekkora fizetését ferde szemmel nézik, a többség meg egyenesen érdemtelennek tartja. Nem értünk egyet a politikai szövetségi kapitánnyal, és csak nagyon kevesek ismerik a politika kacskaringóinak szabályait. Nem tudjuk, hogy mikor és miért ad például a politika egyeseknek az egyértelmű piros lap helyett csak sárgát, máskor meg fordítva. Aki megérdemelné, azt a politikai játéktérről nem állítják ki, mások meg a legkisebb szabálytalanságért is partvonalon kívülre kerülnek. Ráadásul még az sem mindig biztos, hogy ki kivel van egy csapatban. Arról már nem is beszélve, hogy egy-egy ismertebb politikai személyiség csapatváltásánál senki nem tudja, hogy mennyit fizettek neki az átigazolásért, fizettek-e, vagy neki kellett az átlépésért fizetnie.
A futballban minden egyszerűbb és érthetőbb. Tiszták a szabályok, és mindenkinek megvan az esélye a győzelemre. Győzelem esetén pedig egy nemzet áll a fiai mögött, büszkén és nyíltan felvállalva hazafiú érzelmeit.
Nagyon hiányzik nekünk magyaroknak, hogy végre újra ott lehessünk Európa legjobbjai között. Hiányzik ebből az országból a jó szereplés utáni boldog, közös, és felhangok nélküli ünneplés. Egy kis hazafiúi örömmámor.