Száz év talány
…a kék Dunánál élek, kérem,
édes kesernyés életveszélyben,
vörössel kék a táj, jó az itt, hogyha fáj.
A kék Dunának habja fényes,
vérrel keverten sós az édes,…
CS. T.
Vágjunk bele, fejszét elő, a nagy fa készen! Faragjunk, hadd hulljon a forgács, mert a nagy fa bár kidőlt, de él még, ágaiból mára inda lett, s makacsul fojtogat minden életet.
Csúnya lesz ez most, de mitől lenne szép, aki fél, most álljon odébb.
Íme, a bevezetés:
Feladtam magamnak a leckét, a dal zseniális, ehhez hozzátenni bármit ön és közveszélyes, de mégis megteszem.
Éppen száz éve szülte meg Czermanik Borbála zabigyerekét Fiuméban (minő fintora ez az életnek) a Szentlélek kórházban. Az illetőt Czermanik János Józsefnek anyakönyvezték, de a magyar dokumentumokban már a Csermanek név szerepelt 31 éves koráig, akkor választotta vagy kapta - mint mozgalmi feladatot - a Kádár nevet.
Anyja Jánosunkat talán a kollektív tudattalan által vezérelve sokat ütötte, verte, durván, kegyetlenül, de nem eléggé, mert János állta, miként később a különböző letartóztatások során is. S a verések nem túlzottan okos, ám annál makacsabb fejében téveszmék sokaságát gyúrták közveszélyes eleggyé.
Most, 100. születésnapjára szobrot avattak, vörös festékes akciókat megelőzendő, mobil szobrot. Micsoda bolsevik lelemény, eztán retteghetnek a reakciósok, mert bárhol, bármikor felbukkanhat ez a kőkemény arc, hogy figyelmeztessen.
Van is mire, mert vajon ki tudja megmondani, mi volt az a varázs, amitől ezt az embert nagyon sokan ma is a XX. század legnagyobb politikusának tartják.
Mint mondtam már, nem volt túl okos, nem volt túl művelt sem, viszont makacs volt és kitartó. A szürke akarnokok kérlelhetetlen szívósságával ment előre. Eleinte eszméket, később már csak a hatalmi komfortérzetet, a párt vezető szerepének fenntartását segítő praktikákat követve.
Ezek a praktikák nem csak a lelkeket zálogba adó - lásd ügynök hálózat -, de ennek korlátait felismerve később már a jövőt is börtönbe záró adósságból adósságba vándorlást is tartalmazták. A rendszer azért volt jó, mert nem volt mindenki számára tapinthatóan rossz. Sőt a tehetségtelen, de kitartó gumigerincűeknek biztosította a felemelkedést a társadalmi ranglétrán. A lustáknak biztosította, hogy kevés munkával járó kevés, de biztos jövedelemhez juthassanak, a szorgalmasaknak engedte, hogy sok munkával a kevésnél kicsit többhöz, de az európaihoz képest mégis gyötrelmesen alacsony jövedelemhez jussanak.
A gyárból lopni része volt a mindennapoknak. Nem véletlen, hogy a nagy öreg halála után hirtelen tolvajlási cunami kezdődött, spontán és nem spontán privatizáció formájában. A Kádár-rendszerben edződött ügyeskedők végképp ellopták a maradék esélyt is.
Nem akarok ebbe túlzottan belemenni, de 1955-ben, amikor az oroszok kivonultak Ausztriából, nagyjából azonos volt a miénkkel a gazdasági teljesítményük, ezt ’89-re meghatszorozták, vagyis hatszorosa volt ebben az évben az osztrák GDP a magyarénak. A mezőgazdasági üzemek 95%-a nem csak élelmiszert, de veszteséget is termelt. Saját példám: a cég, ahol akkor dogoztam, 1400 főt foglalkoztatott, a privatizáció után ez a szám 500-ra módosult, miközben a termelés megduplázódott.
Kádár egy rosszul működő gazdaságot, a GDP 86%-ára rúgó adósságot és egy gátlástalan tolvajbandát hagyott ránk. Ez a kádári örökség. Sokan másként hiszik, másként gondolják, nekik idelinkelem (már fenyegettem ezzel) a nagy ikon utolsó beszédét.
Egyet azonban el kell ismernem, volt stílusa, a Szentlélek kórházban született és halálos ágyához papot hívatott. Csak a közte lévő 77 év, azt tudnánk valahogy gyorsan kiheverni.
A kék Dunánál élni jó, kéklő vízen fehér hajó,
nyugágyba dőlve egy hölgy hever, nézem, hogy úszik el.
Kezében könyv, úgy úszik el, kiáltok, lapoz, de nem felel,
s a könyvben - én úgy képzelem-, hogy ott van az életem.
CS.T.