Plágiumvádak és elvarratlan szálak
Úgy látszik azonban, hogy mostanság a Drake-átjáró, a mi kis Kárpátok övezte éjjeli edényünkhöz képest tükör sima zen tó. Itt mostanság mindig habzik a „víz” süvít a „szél” és bizony az illatok sem óceániak, miként Dániában, itt is rothad valami, ám itt nem csak az államgépezetben, de a bili mélyében mindenütt.
Ám térjünk vissza a címhez! A köztársasági elnököt ismét a médiafigyelem középpontjába sodorta egy viharocska, immár nem helyesírását, hanem helytelen írását, vagyis lopottnak látszó doktori disszertációját csócsálja mindenki. Illetve majdnem mindenki. A feltételezés szerint az Elnök Úr dolgozatát mások munkáiból állította össze Ctrl+c and Ctrl+v módszerrel szerezte neve elé a nagy és kis betűt. A nagy vehemenciával felkutatott tények ellene szólnak, s nekem nem tisztem eldönteni igazak-e, erre amúgy is létrejött vagy jön, mindegy is, egy nagyon kompetens bizottság.
Én inkább az eset napfényre kerülésnek körülményeit vizsgálnám, vajon kinek és miért jutott eszébe a bizonyára nem túl izgalmas iratot (disszertáció) átböngészni. Nekem erre két, illetve három verzióm van. Tegyük fel, hogy a kényes és lebukott iratot nem az Elnök Úr írta, hanem valaki más, mert bár ez az eset '92-ben történt, azért tudjuk, hogy volt egy remek gépezet, mely annak idején, ha észt nem is adott a hatalom mellé, de adott diplomát, doktorit, kinek mire volt szüksége. Gondoljunk csak Horn Gyula kandidátust érő elemzésére a jugoszláv gazdasági rendszerről, vagy a közszájon forgó telefonokról, melyek a pártbizottságról mentek bizonyos Ferenc nevezetű egyén dolgát könnyítendő.
Tudjuk azt is, hogy a KISZ-ből szélnek eresztett kiváló képességű ifjak nagyüzemi méretben szereztek sportszervezői diplomát a TF-en. Szóval én azt feltételezem, hogy a jól bevált és '92-ben még le nem váltott mechanizmus működött, és valaki, mondjuk Anonymus létrehozta a dolgozatot. Napvilágra pedig azért került az eset, mert az illető erősen nem értett egyet Elnök Úr színeváltozásával, és súgott, vagy elhalálozott és örököse a szellemi hagyatékban kutakodva pénzre vagy másra próbálta váltani a megszerzett tudást, illetve, és ettől kettő a három, hogy az akkor még biztosan, de lehet, még mindig működő szolgálatok súgtak.
Ez utóbbi könnyedén lehet a valóság is, de kiderülni sosem fog, mint ahogy az sem, hogy a mai politikai elit tagjait, honnan és miért sodorta oda a bili szele, ahol most vannak. Esterházy eléggé álságos módon megjelent zseniális regénye, A javított kiadás talán akaratán kívül is rámutat arra, hogy ennek a rendszernek, melyet a demokrácia azóta sem tud sem kiköpni, sem lenyelni, a legfélelmetesebb tulajdonsága nem is az aljassága, hanem a pitiánersége volt. Illegálisan becsempészett orkán kabátok és nylon harisnyák mentén tettek bilibe való adalékká embereket.
„Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?” Így kezdi Thomas Mann a József és testvéreit. Bizony, mondhatjuk feneketlennek, miként mondhatjuk e mi kicsiny bilink mélyén megbúvó Mariana árkot sötétnek és felettébb szagosnak is.
Az Elnök Úrnak nem kell lemondania, elég csak annyi tőle: „na és”.
Lemondani nekünk kell arról, hogy megéljük egy normális világ kialakulását, a viharos bili csendes tóvá változását. Mózes 40 évig vándorolt a pusztában, egy nemzedéknyi idő, ennyi kellett, hogy kihaljanak a rabszolga beidegződések, hogy rögzüljenek az erényesség parancsai. Mózes annyi jutalmat kapott fáradozásaiért, hogy Nebó hegyéről megpillanthatta az Ígéret Földjét. Nekünk ennyi sem jut, csak a bizalom marad és a hit, hogy unokáink betemetik a bilimélyi árkokat, és kiszellőztetnek alaposan, véglegesen.