A tanköteles
Kérdezgették, ő válaszolgatott – keze nem pihent, színezett. Mégis éreztem, hogy izgul. Most nem Erzsi néni és Laci bácsi ültek ott, hanem a tanító néni és a tanító bácsi. Pedig számára ez az iskola születése óta ismerős, ide járni természetes.
Diákhitel, keretszámok, részösztöndíj. Még távoli, de fenyegető fogalmak értelmét bogarásszuk a napi hírek közt. A Nagy központi felvételit ír és barátnőivel pusmogva latolgatja a továbbtanulás esélyeit. A Középső még csak figyel, de tudja, a megmérettetést Ő sem kerülheti el.
A tanárok már velünk beszélgetnek. Ő félrehajtott fejjel rendületlenül színez, de tudom, hogy minden szóra figyel. Érzi, akármilyen kedvesek is most a felnőttek, ő itt vizsgázik, hogy azután maga mögött hagyva a gondtalan ovis kort beléphessen a felnőtté válók társadalmába. Miközben a rajz a végéhez közelít, a lelke e két lét határán egyensúlyoz. Sajnálja elhagyni az óvodát, de vonzza az iskola. Pedig két nagy testvér mellett tudja, hogy az izgalmas feladatok valójában felelősségteljes kötelességek. És mégis: hajtja az emberiség átka, a lázas, tudás utáni vágy!
„Szeptemberben várunk!” – hangzott a döntés. Akkor őránk nézett, és fogatlan, huncut mosolyával beragyogta az osztálytermet.