Hó, ha hó!
Az én gyerekkoromban még nem okozott meteorológiai döbbenetet, ha télen leesett a hó, igaz, az sem volt higiéniai botrány, ha a tenyerünkből ettük a limót. De ez mit sem változtat azon a tényen, hogy hétvégére leesett a hó!
Szombaton előkerültek a már elpakolt overálok és hótaposók, és megérkeztek a barátok és a barátok gyerekei szánkókkal, bobokkal, tányércsúszkákkal – tudni ugyan nem illik, de domboldalon lakunk, remekül szánkózható kerttel. Dacolva a szakadó hóval és az örömében eszeveszettül ugráló kuvasszal hamar átalakult a kert szánkópályává. A porhóban extrémsport lett a szánkózás hatalmas borulásokkal, váratlan gázolásokkal, lefagyott kezekkel és lábakkal, arcra fagyott kacagásokkal.
A népes vendégsereget babgulyással és palacsintával lakattam jól – míg a lakás minden pontján vizes ruhadarabok száradtak. Mivel a spontán szánkózás ötlete délelőtt forrt ki, így a babgulyás készítése is hirtelen ötlet volt, miután felmértem a tartalék élelmiszerkészletet, a szülinapi vacsorából megmaradt csülköt és kolbászt. A recepttel ellentétben nem volt hát időm egész éjjel áztatni a babot, ez a fázis 15 percre csökkent. De úgy látszik a bab is alkalmazkodott a rohanó világ rohanó háziasszonyaihoz, mára örömmel jelentem: elég 15 perc áztatás is! Hála a hónak, erre is rájöttem.
A hó betemette a várost. Megrögzött konform-feministaként ez azt jelentette, hogy egész héten nem mertem az autóm vezetni, hagytam tehát, hogy reggel munkába vigyen és utána értem jöjjön a férjem. Persze nagy árat fizettem ezért, mivel időre el kellett készülnöm minden reggel – az apjuk fuvarjához szokott gyerekek nem késhettek el az iskolából! Eddig azt gondoltam, hogy genetikailag alkalmatlan vagyok a reggeli gyors készülődésre, azonban hála a hónak ez a tézis is megdőlt.
A behavazott város nagyon tetszett! Rá kellett jönnöm, hogy egységes arculata lett, harmonikus és kiegyensúlyozott – noha kissé hideg – látványt nyújtott. Minden tető fehéren világított, minden burkolat fehér színt kapott, alig látszódtak az utcabútorok és még a reklámok is mint ha kicsit visszavonulót fújtak volna. Egy pillanatra irigykedve gondoltam a sarkkörön túli főépítész kollégáimra, akiknek a hó jótékony társként segít az egységes utcakép kialakításában. Eddig soha nem jutott eszembe, hogy a hónak városépítészeti vetülete is van.
Csütörtökön megnéztem Jankovics Marcell filmjét, az Ember tragédiáját a Szivárványban. Nagyon-nagyon tetszett, de most maradjuk a hónál. A moziban kutya hideg volt. (Kedves barátok jópofán meg is kérdezték, hogy elfelejtettem-e fűtést tervezni az épületbe…) Mindenesetre a XIV. szín, az Eszkimó-világ szerintem így kabátban dideregve még hatásosabb volt, valódi sokadik dimenzióként járult hozzá az élményszerű mozizáshoz.
Péntek este megérkezett a sógorom Szentpétervárról. Büszkén mutatta a képet, az Auróra mellett posztolva, -24 fok hidegben. Elképedve kellett azonban megállapítania, hogy ezért kár volt az egykori Leningrádig utaznia, mert Kaposváron -22 fok hideg volt – igaz, befagyott hajóval nem szolgálhattunk (és most ne menjünk bele a banális balatoni Hummer-sztoriba).
Megint hétvége van, és megint esik a hó. Ilyenkor valahogy elcsendesedik minden, lelassul a világ. És hála a hónak és a meleg kályhának nem tudom megállni, hogy ne olvassak egy nagyot!
Szeretem, ha esik a hó.