2014. 12. 08., hétfő, 20:58
A bácsi, aki bántja az oroszlánt - legtöbben gyermekkorunkból így emlékezünk a színház előtti szoborra, pedig 1932-ben készült és az 1859 óta Kaposváron állomásozó 44-es gyalogezred I. világháborús helytállásának állít emléket.
A "nótás világháború" és a rosseb bakák
A békeévek alatt a gyakorlótérről a kaszárnyába nótaszóval masírozó katonák állandó látványosságot képeztek Kaposváron. A Somogy-Tolnai Hadi Almanach (Bp., 1916) sok színes írást közöl a somogyi katonákról. Ebből Radó Vilmos: Bakatükör c. helyzetképét idézzük: „Mert úgy áll ilyenkor a dolog, hogy a főhadnagy úr borzasztó szigorúsággal kiadja a parancsot: – Aki nem énekel, délután nem kap erlaubniszt. Dehogyisnem énekel! Úgy énekel mindegyik, mint a sivatag éhes oroszlánja, mintha legalább két napra és ugyanannyi éjszakára szóló kimenő dukálna érte. És hogy énekel! Direkt muzsikás fajzat ez. A bassz, a bariton és tenor olyan elementáris erővel reszketteti meg a kaposi határt és kergeti el az összes környékbeli madarakat, hogy a falu ifjabb elemei sokszor Kaposig [Füredtől] kísérik mezítlábasan a századot, hogy fültanúi lehessenek ennek a csodás dörgedelemnek” (i. m. 77.). Az idézett almanach címlapján Rippl-Rónai két piros parolinos bakát ábrázoló rajza és a következő ajánlása olvasható: „Somogy, Tolna vitéz fiainak, az Élet martírjainak, a Halál hőseinek.”
Az első világháborút a „nótás világháború” jelzővel is illették, a korabeli feljegyzésekben, szépirodalmi művekben gyakran szerepel az „éneklő katonák” képe. Balázs Béla: Lélek a háborúban c. könyvében erről így ír: „Egy éneklő zászlóaljat visz a vonat az éjbe. Férfiének csap ki belőle, mint kéményéből a tüzes szikra. Egy bekanyarodó másik sínen egy másik katonavonat énekel el mellettünk. Jobbra, messzebb a sötétben láthatatlanul szintén férfidal gurul a síneken délfelé, minden sínpáron ének patakzik. Ezen az éjszakán egész Európában dalok száguldanak egymás felé, táborok nagy kórusába torkolván. Ilyen éneklés még nem volt a föld hátán. Ez a halál” (i. m. 59.).
A kaszárnyai élettel kapcsolatos dalok a békeidők katonaéletét mutatják be, a kiképzések fáradalmait („Mikor a bakának el këll masírozni, / Kaszárnya udvarán elkezd káromkodni, / Szidja a suszternak a jó édësanyját, / Mért nëm csinált a bakának hosszú szárú csizmát!”), a kincstári kosztot („Komiszkönyér, krumpli, cakompakk mënázsi, egész nap a dobërájban marsolni…”), a büntetéseket („Tíz nap voltam az ëgyesbe bezárva…”), a kimenők örömteli perceit stb.
Külön csoportba soroltuk a Ferenc Jóskát emlegető katonadalokat. Ezekben már nem a magyar szabadságharcot leverő császár képe, hanem az idős, („Ferenc Jóska nyolcvanhat éves már …”), az egyszerű baka sorsát szívén viselő jóságos uralkodó alakja jelenik meg. Két dalunk is említ egy elképzelt bécsi találkozást: az egyikben a császár „két szép magyar vitézzel”, a másikban „három rongyos bakával találkozott”: „Kérdi tőlük, szép magyarok, mi újság? – Sok az adó, nëm bírja Magyarország!” Más dalokban már a háború, a katonasors szomorú következménye is megfogalmazódik: „Ferenc Jóska lë-lënéz búsan a földre / Lova lába térdig jár a vérbe.”
A távoli városokban, sokszor idegen országokban töltött kaszárnyaélet nehéz napjait az otthon hagyott hozzátartozóktól, főként a katonaszeretőtől kapott levelek olvasása színesítette meg. A kedvest emlegető dalokat pedig minden katona szívesen énekelte, a mi gyűjteményünkben számos dal témája a katonaszerelem. Érdekes, hogy ezekben gyakran szerepelnek a följebbvalók (százados, kapitány, őrmester), nyilván masírozáskor is szívesen vették ezek éneklését, pl. „Őrmestör úr fekete subája…”, „Őrmestör úr, de sáros a maga cipője…” stb.
Van a daloknak egy kisebb csoportja, amely a katonai sorozás igazságtalanságáról, a gazdag kivételezettekről panaszkodik: „A gazdagot fölmentik, a frontról hazaküdik, / De a szëgény ott hullajtja a vérit.” A bírót és a jegyzőt is szidják („Mért írtad be a nevem katonának…”), ezek a szövegek még 1869, az általános hadkötelezettség bevezetése előtt keletkeztek. A „Van két lovam…” kezdetű dal azt részletezi, miként lehet a jegyzőt lekenyerezni: a katonaköteles „kétszáz tojást”, a „dërék” feleségét ajánlja a felmentésért, végül: „Nëm lëszëk a, nëm lëszëk a / Császár katonája, / Inkább lëszëk (a) jegyző úrnak / Nyulhajtó kutyája!”
Az első világháborúban mind a katonákat, mind az otthon maradt hozzátartozókat élénken foglalkoztatta a hadisegély kérdése, két dalunknak is ez a témája: „Húzd mëg, cigány, kapom a segélt, / Isten, az uramat haza në segéld…”, „A háború hadd álljon, hadisegél hadd járjon, hadd járjon…”. Lévai a Tűzvonalban c. könyvében leírja találkozását egy veterán 44-es katonával, aki a következőket mesélte el neki: „Végigharcoltam a fronton három kemény esztendőt. Hazaengedtek tizennyolcban szabadságra Galíciából. Alig vártam, hogy hazaérjek, évek óta nem láttam az asszonyt. Leszállok a vonatról a kaposvári állomáson, odaérek a Promenádhoz. Volt ott egy kis nyári vendéglő abban az időben. Látom ám, hogy egy asszony – meglehetősen ledér öltözetben – az asztal tetején táncol, és azt énekli a „Rámás csizmát visel a babám” című nóta dallamára:«Míg az uram idehaza volt, / Sárga cipőm nekem sose volt, / Húzd rá, cigány, kapom a segélyt, / Isten, az uramat haza ne segéld. / Mert ha az uram egyszer hazajön, / Meglátja a hadigyerekem« stb. Gondolhatja, mit éreztem. Néhányan a bajtársak közül leakasztottuk a derékszíjat, és adj neki! Az anyátokat! Mi vérzünk a háborúban, ti meg itthon kurválkodtok?” (i. m. 17-8.).
(In: Király Lajos — Péter Mária: „Kaposvári városházra rásütött a fényes nap …” Kétszáz somogyi katonadal. Kaposvár Megyei Jogú Város Közgyűlése, 2011.)
