2014. 10. 23., csütörtök, 20:40
A sárbogárdi nemzetőrök egykori parancsnoka, ma nyugalmazott osztopáni pedagógus tárgyilagosan, néhol szarkasztikus humorral meséli el ebben a filmben az 1956-ban történteket és az utána következő meghurcoltatásokat.
Hogyan emlékszik vissza a forradalmat megelőző időszakra?
A népi demokrácia a proletár diktatúra megvalósulása, amely olyan embereket tartott fenn, aki egyáltalán nem volt proletárok. Akkoriban Sárbogárdon tanítottam. A városról tudni kell, hogy abban az időben katona-és diákváros volt. 1949-óta két páncélos „ruszki” ezred is állomásozott itt, valamint egy magyar gépkocsi tanezred.
Mi történt 1956 októberében?
Október 23-án egy utasítás jött, miszerint mindenféle gyűlést, összejövetelt abba kell hagyni. Telefonáltam ide-oda, de sokat nem tudtam meg. Másnap egy barátomnál kártyázgattunk, és lövésekre lettünk figyelmesek, nem messze tőlünk. Csak másnap reggel tudtuk meg, hogy mi történt. Kimentem a főtérre, és akkor hallottam a hírt, hogy Pesten több ezer ember gyűlt össze a Hősök terén. Akkor fellángolt bennem valami. Szétnéztem a községházán, látható volt a népharag nyoma. Szót kértem. Szent forradalomnak neveztem a történéseket - ez később a vádiratban is a fejemre olvasták. - A népharagra vigyázni kell, a forradalomnak nem szabad bosszúba torkolnia, ahol mindenki a maga sérelmeit kéri számon. A rendet biztosítani kell, 1848-49-hez hasonlóan nemzetőrséget kell felállítani.
Így alakult meg a sárbogárdi nemzetőrség.
Összeírtam a jelentkezőket, ott 48 név jött össze, de estére 96-an lettünk. Én lettem a parancsnok, éjjel-nappal ott voltam, a térdemen egy katonai pokróccal pihentem, de leginkább virrasztottam, egy éjszakát sem töltöttem otthon. Egy-egy turnusban két civil ruhás nemzetőr, két rendőr és két katona ment ki, mindegyikük karján a piros-fehér-zöld Nemzetőrség feliratú szalag. A parancsnok mindig egy fegyvertelen civil volt. Olyan rendet tartottunk, hogy még a zsebtolvajok sem mertek „dolgozni”.
Mi történt november 4-én?
Hét-nyolc harckocsi állt meg a parancsnokság körül, majd bekiabáltak: Jöjjön ki a parancsnok! Kimentem. Hat-hét fegyvertelen nemzetőr volt itt, szemben pedig egy szakasznyi fegyveres katona. Elvittek minket a már korábban megszállt járási rendőrkapitányságra. Hetedikén estig kellett ott lennem, eközben senkivel nem beszélhettem. Akkor felszállítottak minket egy-egy katonai teherautóra. Fedetlenek voltak, alul némi szalma, öten-hatan jutottunk egyre. Arccal lefelé kellett feküdni, a kezünket hátul olajos kötéllel összekötötték. Körülbelül 6-8 órát utazunk így, majd megálltunk Tolnatamásiban. Ott megjelent egy részeg, orosz főhadnagy, és elkezd kiabálni velünk: fasiszták! Előrántotta a géppisztolyát, de egy másik tiszt elrántotta a csövét, így minden golyó a levegőbe ment. Egy – két órával pirkadat előtt elindultunk Ungvárra. Közben gyakran megálltunk, mert Sztálinváros felől folyamatos harci zajt lehetett hallani. A 24 órát töltöttünk így étlen-szomjan, mindössze két pihenővel.
Mennyi időt töltött a Szovjetúnióban?
Két hónap után hoztak vissza Budapestre, majd a székesfehérvári Szabó palotába, az ÁVH központba. Ott voltam egészen január 15-ig, akkor lettem végre szabad, hazamehettem a szüleimhez Abára, de csak rövid időre. Apám egy nap meglobogtatta előttem a Népakaratot (a későbbi Népszava), amiben az amnesztiáról írtak, arról hogy senkinek sem lesz bántódása. Ehhez képest három nap múlva, az éjszaka közepén pufajkások jöttek, géppisztollyal, és a szomszéd telekre is beugrálva, elfogtak és elvittek. Édesanyám az ijedségtől elájult. Sárbogárdra kerültem, jó pár hétre, majd egy kerek hónapra Kistarcsára. Május 16-án hoztak vissza Székesfehérvárra. Öt-hat részeg, izzadt, ingujba vetkőzött, katonaruhás, futárcsizmás ávós jött le. A fülemnél, orromnál fogva rángattak, ugráltak rajtam, ájultra vertek, pusztán élvezetből. Nem érdekelte őket a vallomásom sem, a vádiratot e nélkül is elkészítette egy hat plusz kételemis tiszt. Az ügyvédem, a család barátja miután elolvasta ezt, rám nézett, és így szólt: Öcsi, ebből legalább öt kötél lóg ki!
Megbánta, amit tett?
Csak jót tettem, semmi olyat, amivel ártottam volna. Azokat védtem meg, azoknak csináltam biztonságos életet, akiknek a gyalázatos viselkedése miatt félnie kellett a népharagtól. Ezért jutalmat kellett volna adniuk, nem börtönt.A bíró azonban emberséges volt, nem kötelet, hanem három évet kaptam, és további 3,5 évig nem taníthattam.
Hogy látja? A rendszerváltással helyükre kerültek a dolgok 1956 kapcsán?
Azt, ami 1989-ben történt az unokáim úgy hívják rendszámváltás, a lényeg, a kocsi maradt… 1956 megítélésében mindig lépünk egy kicsit előre, de az én életemben még biztosan nem fogjuk a helyén kezelni. A történelemben azonban van olyan, hogy jön egy esemény, egy suhintás és a helyükre kerülnek a dolgok.
