2014. 01. 16., csütörtök, 15:31
Kevés olyan felnőtt van, aki ne ismerné Tüskebökit és Csupafület, Ajnácska, vagy épp A palacsintás király történetét. Mindegyik mesehős Fésűs Éva meseíró tollából született aki a megyehét keretében a Pro Comitatu Somogy kitüntető díjat vehette át.
- A szólás szerint a gyökerek mindig fontosak. Gyermekkorában milyen mesékkel találkozott?
- Nekem a nagymamám mesélt nagyon sokat. Mivel szinte az összes gyermekbetegségen átestem, elég sokat voltam beteg, az ágyam szélére ülve mesélt, hogy megnyugodjak, és így vészeljem át a viszontagságokat. Esősorban Grimm-meséket és népmeséket olvasott.
- Hogyan születtek az első Fésűs Éva-mesék?
- Egészen véletlenül. Bár voltak írási hajlamaim és mindig írtam, ezek versek voltak. Az első versemet nem is én írtam le, hanem édesapám, aki meghallotta, hogy járva-kelve egy kis macis verset mondogatok, s papírra vetette azt. Beküldte egy Tündérvásár nevű újságnak, ahol le is közölték, névvel és életkorral feltüntetve. Nekem ez nagyon nagy dolog volt, így aztán később is verseket írtam…
- Végig dolgozott az írás mellett. Nem lehetett volna csak ebből megélni?
- Ez a lehetőség nem is jött szóba, és az sem, hogy a versírás és meseírás legyen a hivatásom. Meséket is először csak akkor találtam ki, amikor a barátnőimmel magunk között babáztunk, de én és a szüleim sem gondoltunk arra, hogy ezzel foglalkozzak. A nyelvérzékem viszont nagyon jó volt, németet és franciát tanultam. Édesanyámnak az volt az álma, hogy úgynevezett nyelvmesternő leszek. A háború után egy drogériában dolgoztam Budapesten, akkor pedig az volt az elképzelése, hogy úgynevezett drogista mesterré válok. Meg is szereztem volna a mestervizsgát, de akkor államosították a drogériákat, amikből illatszertárak lettek, ahol már nem volt szükség erre a képzettségre. Ezek után felújítottam a kereskedelmi iskolában megszerzett gép,- és gyorsírási tudásomat és ebben a szakmában helyezkedtem el előbb a fővárosban, majd Kaposváron is.
- Hogyan került kapcsolatba a Magyar Rádióval?
- Egy mese apropóján indult a munkakapcsolat, amit úgy küldtem be a rádióba.
Amilyen gyermekeket nevelünk, olyan lesz majd az a társadalom, amit ők fognak majd kialakítani.
- Ekkortájt már jöttek a sikerek, a televízióban is bemutatták a mesejátékait. Akkor sem gondolta, hogy megélhetne az írásból?
- A mesékből nem lehet megélni…, és akkor már a gyermekeim is megszülettek. Soha nem volt olyan anyagi hátterünk, nem kerestünk annyit, hogy ezt kockáztatni lehetett volna.
- Az évek során volt, amikor hamisították a meséit…
- Igen, előfordult, hogy megjelent egy alig módosított mesém egy más név alatt az egyik újságban. Nem is én vettem észre, hanem a lányom munkatársai, s miután felhívták a figyelmemet erre az esetre, én tiltakoztam a lapnál, akik bocsánatot kértek.
- Az írógép még használatban van?
- Most is őrzöm az utolsó munkahelyemen használt írógépemet, amin az akkori Köjálban dolgoztam. 1981-ben mentem nyugdíjba, s a gépet le akarták selejtezni. Mivel nagyon szerettem, megkértem az igazgatót, hogy inkább adja el nekem, megveszem, de végül ajándékba kaptam meg a nyugdíjazásom emlékére. Még most is működik. A rádiónak húsz évig dolgoztam, ahol állandó munkatárs lettem, de mindig csak munkaidő után tudtam meseírással foglalkozni. Óvodásoknak szóló műsorokba kellett meséket írnom, havonta kettőt, illetve ezekhez egy-két gyermekverset, évente pedig kettő mesejátékot.
- Milyen alapértékeket kell közvetítenie a meséknek?
- A meseírás nem hobbi, nem szórakozás, hanem egy nagyon fontos, felelősségteljes dolog. A mese az a kulcs, amivel egy gyerek előtt kinyitogatjuk a világnak a szépségeit és a szabályait, ahhoz, hogy szépen és jól tudjunk élni. Ezeket az ismereteket akkor kell átadni a gyerekeknek, amikor még nem rontották el az ízlésüket és nem nyúltak bele piszkos kézzel a lelkiismeretükbe, gondolatukba. Amilyen gyermekeket nevelünk, olyan lesz majd az a társadalom, amit ők fognak majd kialakítani.
- A mostani gyermekirodalmi alkotásokban, például a nagy sikernek örvendő Harry Potter könyvekben az alapértékek változatlanok, csak a köntös más.
- Igen, bár én nem olvastam ezeket a köteteket. Elkezdtem ugyan, de engem nem kötött le, már a harmadik oldalon abbahagytam. Mindezt annak ellenére tettem, hogy lány létemre mindig is imádtam az indiános regényeket. Dédapám volt az, aki Pozsonyban először fordította magyarra a Bőrharisnyát és Az utolsó mohikánt. Ezeknek az eredeti, kézzel írt példányait sokáig őriztem, de a háború idején elvesztek, amit nagyon sajnálok.
- Napjainkban is ír még?
- Nem, már csak saját magamnak. A felnőtt verseimet a Berzsenyi Társaság a Somogyban közölte és ki is adta, majd később a fiam is kiadatott egy könyvet.
- A megyehét keretében Pro Comitatu díjat vehetett át, Somogy megye és Kaposvár is megbecsüli, a sajátjának tekinti. Milyen érzés ez a megbecsültség, mennyire fontos?
- Nekem ez mindent jelent. Nem tudom megköszönni sem, mert olyan silányok a köszönetünk szavai, hogy az érzéseknek a mélyéről nemigen tudnak meríteni. S ahogy megköszönni, úgy kifejezni sem tudom elég jól, hogy mit jelent ez a díj, azt viszont tudom, hogy nagyon sokat. Mondhatnám, hogy mindent, amit egy életpálya végén lehet érezni, azt, hogy tényleg ide tartozom.
