2013. 04. 18., csütörtök, 06:19
Az előttünk álló hétvégén ünnepli harmincadik születésnapját a kaposvári városi sportcsarnok. Gundy Richárd tizenkilenc éven keresztül töltötte be a sportcsarnok igazgatói tisztét, és azt mondja: ez nem csak munka, hanem életforma is volt számára.
- Mikor kezdődött a kapcsolata a sportcsarnokkal?
- Kaposváron, a Buzsáki utca 13. szám alatt születtem, a téglagyári gödörben nőttem fel, és később a sors úgy hozta, hogy ide kerültem létesítményvezetőként. Nekünk kellett kitalálnunk, hogyan működjön majd ez a csarnok. Tudni kell, hogy hosszú éveken át félkész állapotban volt: csak a pillérek álltak és a felső körgyűrű, így volt időnk felkészülni. Akkoriban a Dózsa György utcában volt az irodánk; onnan kellett a későbbiekben átköltöznünk, és nem csak a munkatársakat választottuk ki, hanem közben barakkokat építettünk, műhelyeket alakítottunk ki, és még az atlétikai öltözőt is felújítottuk
- Mekkora újdonság volt akkoriban Magyarországon ez a kör alakú sportcsarnok?
- Abban az időben több ilyen típusú sportcsarnokot építettek hazánkban, így például Tatabányán és Egerben. Egy osztrák licenc alapján készült, Ausztriában iskolák mellé építették, hogy a fiatalok minél jobb körülmények között sportoljanak. Magyarországon újdonságnak számított, és korszerűnek is. Mi elmentünk, megnéztük a többit, és rájöttünk, min kell javítani, változtatni, hogy a kaposvári a lehető legjobb legyen. Ezek után több visszabontás is történt, a jobbítás céljával.
- Hogy emlékszik vissza az 1983-as avató-ünnepségre?
- A műszaki átadás-átvétel megtörtént áprilisban, és a hónap végén avattuk fel hivatalosan a létesítményt. Más kérdés, hogy még nem volt teljesen készen, így ki kellett találnunk, hogy merre vezessük körbe úgy az államtitkárt, hogy ebből semmit ne vegyen észre. Mindent feldíszítettük szépen, de tudtuk, hogy sportolásra, mérkőzések megrendezésére még nem alkalmas. Erre még néhány hónapot várni kellett, de addigra már minden a helyére került.
- Mekkora változást hozott a város sportéletében a sportcsarnok megnyitása?
- A kosárlabda és a röplabda már akkoriban is működött a városban, de nagy dolog volt, hogy ezután itt rendeztek bajnoki mérkőzéseket. Felejthetetlen élmény volt a férfi röplabdázók első bajnoki címe 1992-ben, illetve a 2001-es esztendő, amikor a röplabdázók és a kosárlabdázók egyaránt megszerezték az aranyérmet. A nagy lelátón hatszáz-nyolcszáz ember fér el kényelmesen, de a röplabda mérkőzésekre akár ezerötszázan is kijártak, amikor a fiúk az első nagy sikereiket elérték. Más világ volt az akkori: kicsi volt a konkurencia, és sokkal közelebb állt az emberekhez a sportcsarnok, mint napjainkban. Igazi találkahely volt, és jó érzéssel töltötték el itt az időt a helyiek.
- Hogyan tudtak megbirkózni a sok feladattal?
- Ez egy munkahely volt, ugyanakkor egy életforma is. A szó klasszikus értelmében nem beszélhettünk munkaidőről, hiszen sokszor dolgoztunk a hétvégén vagy éppen a késő estébe nyúlóan, így nem volt mindegy, milyen társaság jön össze. Örömmel mondhatom, hogy a műszaki vezető, a szervező és a gazdasági vezető pozíció betöltéséről is jó döntések születtek. Büszke vagyok arra, hogy a legnagyobb rendezvényekről is nyugodtan hazamehettem, mert jól működött a rendszer: mindenki tudta, mi a dolga. A csúcs talán az volt, amikor csaknem ötven embert foglalkoztattunk, de akkoriban volt saját dekorációs laborunk és egy erős műhelyünk is. Nagyon jó volt a város vezetőinek hozzáállása: nem alakították át nyereségorientált vállalkozássá az intézményünket, mert ez máshol sem váltotta be a reményeket.
Igazi találkahely volt, és jó érzéssel töltötték el itt az időt a helyiek.
- Milyen emlékezetes történetei vannak?
- Szívesen emlékszem például arra, amikor egy nap alatt két teltházas Republic-koncert volt a sportcsarnokban, és harminc-negyven percünk volt arra, hogy a két fellépés között megszervezzük a közönség cseréjét. Előfordult, hogy egy kulturális rendezvény után nem sokkal SÁÉV-meccs következett a programban, és tizenöt perc alatt sikerült átrendeznünk a termet. Nehéz lenne elfelejteni azt az éjszakát, amikor beázott a csarnok. Mindenki szó nélkül bejött dolgozni, reggelre felszedtük, és ezzel meg is mentettük a parkettát.
- Tizenkilenc év után nehéz volt kiszállni a rendszerből?
- Megmondom őszintén, éppen akkor jött el a nyugdíjazásom ideje, amikor úgy gondoltam, hogy elég volt. Sem előbb, sem később. 2002. szeptember elsején fejeztem be a munkát; azzal a tudattal, hogy az épület az elmúlt évtizedekben jól bírta a megpróbáltatásokat, a terhelést, és kiállta az idő próbáját is.
- Mivel tölti az idejét napjainkban?
- Természetesen pecázom, de a két unokánk, Gergő és Lőrinc pont abban a korban van, amikor lehet és kell velük foglalkozni, ami kellemes feladat a nagymamának és a nagypapának. Emellett a sportos életmódról sem mondtam le: úszom, kerékpározom, súlyzózom, így 71 évesen is nyugodtan válaszolhatok a „hogy vagy” kérdésre azzal, hogy „köszönöm, jól”.
